40. fejezet I. rész

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett 6 kommentet! Annyira jó látni, hogy itt vagytok, velem, a történettel, Pearlyvel. / R.I.P. Marigold / 

Itt van a következő fejezet! Kicsit rövidebb mint lenni szokott, de remélem az ezt követő fejezetben, majd visszatérítem. 

Jó Olvasást ! 

A szemeim felpattannak. Legszívesebben sikítanék, futnék, sírnék.

-          Marigold – suttogom.

Álmomban újra megjelentek a képek. Ahogy a véres vágás húzódik a lány torkánál. Az utolsó mosolya. Az arca az égbolton.

Megdörzsölöm a szemeimet, de úgy látszik nem sírtam. Azt hiszem tegnap kiapadtak a könnyeim.

Finnick mellettem alszik. Elaludt az őrségben – jövök rá, de nem tudok haragudni. Nem támadtak meg minket. Akkor meg minek mondjam el neki, hogy ez mennyire veszélyes dolog volt.  Most már úgyis mindegy.

E levegő még mindig meleg, de már egyáltalán nem az a döglesztő hőség, mint tegnap. Tegnap ilyenkor azt tervezgettük, hogy megöljük a Hivatásosokat.

A tegnapi nap egyetlen hatalmas könnyes masszává válik a szememben. De most nem tudok sírni. Úgy érzem, hogy ezek alatt a napok alatt, ameddig az Aratástól eljutottam idáig, minden könnyemet elhasználtam már.

A gyomrom megkordul.

Az érzés váratlanul ér. Az utóbbi napokban az éhség nem hatott rám. Vagy éppen annyira boldog voltam, hogy észre sem vettem, vagy éppen szomorú. Most azonban a hasam újra kordul és az éhség, mintha összehúzná a gyomromat. Finnick mellé kúszok és megrázom egy kicsit a vállát.

-          Hahó – suttogom.

De miért suttogok? Fel szeretném ébreszteni.

-          Hé, Finn – mondom egy fokkal hangosabban, de a fiú, csak mordul egyet és a másik oldalára fordul. Megkerülve a lábát átkerülök újra az arcával szembe.

-          Finnick – szólongatom és a mutatóujjammal az arcát kezdem el ütemesen bökdösni. – Finnick Finnick Finnick Finnick Finnick Finnick – minden egyes név után megbököm az arcát. – Finn Finn Finn Finn Finn, Finnick Finnick Finnick Finnick Finnick.

-          Mi van? – motyogja.

-          Fel kell kenni – válaszolok, de nem hagyom abba a bökdösést. Az arca egy kicsit sem borostás. Biztos valamit adtak neki a Kapitóliumban, amitől ilyen szép sima marad. – Muszáj felkelni – bizonygatom.

A fiú végül álmosan rám pislog és érdeklődve nézi a még mindig az arcát bökdöső kezet.

-          Ezt most miért Pearl?

-          Csak. Mert vicces.

-          Semmi köze ahhoz, hogy ki akarod nyírni a fogaimat?

-          Miért, fáj? – kérdezem és gyorsan elkapom a kezemet az arcától.

-          Nem – nevet fel.

Erre egy nagyot bökök a hasába.

-          Hazudós. Hazudós vagy Finnick Odair csak hogy tudd – jelentem ki és sértetten magam alá húzom a lábaimat.  

-          Igen? – kérdezi és felvonja az egyik szemöldökét, olyan tipikus Finnick arckifejezéssel.

-          Igen – bólintok.

Erre felugrik és csikizni kezd. Én pedig visongok a nevetéstől.

-          Állj… - kiáltom. – Állj már le Finnick – mondom, és arrébb gurulok. – Meg fogok fulladni – folytatom még mindig nevetve.

-          Há, most megtanultad, hogy ne bökdöss – mosolyodik el Finn.

-          Még bosszút állok – fogadom meg vigyorogva.

Egy kis ideig méregetjük egymást, majd Finnick nagyot fúj, feláll és felsegít engem is.

-          Valamit csinálnunk kell – motyogja.

Tudom mire gondol. Most hogy egy pillanatra nincsenek elfoglalva a gondolataim, rögtön a tegnapi nap jut eszembe.

-          Reggeli? – kérdezem.

Egy pillanatra töpreng, aztán szinte látom, ahogy a kis villanykörte kigyullad a feje felett.

-          Rántotta – jelenti ki. – Majd meglátod hogyan – kacsint rám, ahogy meglátja csodálkozó arckifejezésemet.

Lemegyünk a szirtről, be a sűrű dzsungelbe, de csak a szélébe.

-          Tied az a fa – int balra Finnick – enyém pedig ez – mondja és jobbra mutat. – Ha találsz madárfészket, akkor beleteszed a táskába a tojásokat, lehetőleg úgy hogy ne törjenek össze. Ha nem, akkor lemászol és választasz egy új fát.

-          Rendben – bólintok, de már csak Finnick hátának, ugyanis ő maga azonnal mászni kezd felfelé.

Így hát én is a saját fám elé fordulok és szorosan megmarkolom a csúszós moha közti apró viszonylag száraz helyeket.

A mászás könnyebben megy, mint azt elsőre hittem volna. A jobb térdem, mintha egyre kevésbé fájna, ennek köszönhetően jóval gyorsabban fent vagyok, mint az első napokban a sérülésemmel és a viszkető kezeimmel.

A csípések mára teljesen eltűntek, és a vágások is összeforrtak, amit még a Kapitóliumban szereztem.

Külön-külön ellenőrzöm az összes ágat. Gondosan benézek a levélfészkek alá, hátha meglátom a reggelit jelentő tojásokat, amiket fogalmam sincs, hogy fogunk megsütni. De megbízok Finnickben, így hát miután ellenőriztem a fát – a legfelső ágakat nem, mert oda féltem kimászni, nehogy letörjön és reggeli szerzés közepette haljak meg – úgy döntök, hogy nem mászok le, hanem ugrok. A dzsungel itt nagyon sűrű. A fák olyan közel állnak egymáshoz, hogy az öcsém is boldogan lavírozna közöttük.

Így hát két lépést hátrébb megyek és átugrok egy másik, csúszós, mohás fára.

Az érzés még mindig leírhatatlanul jó. Csak egy pillanat az egész, de addig az egy pillanatig repülök. Addig szinte súlytalannak érzem magam. A becsapódás is puhábbra sikerül így, hogy betudom hajlítani mindkét lábamat és erősen megkapaszkodom a fa törzsében.

Körülnézek. Finnick még mindig az első fáján van, legalábbis ott látom megvillanni kékes színű felsőjét.

-          Pearl! – kiált. – Találtál valamit?

-          Nem. Viszont átjöttem egy másik fára! – kiabálok vissza és legszívesebben megmutatnám neki, hogy milyen ügyesen tudok „repülni”. Azonban félek, hogy azt mondaná, hogy soha többé nem tehetem ezt. Ezért inkább nekiállok és átnézem ezt a fát.

Már majdnem fent vagyok egészen a fa tetejét – a kezeimmel olyan erősen szorítom a törzset, hogy a kézfejemen fehéren kirajzolódnak az erek, amikor megpillantom. Ott van az egyik ág végén. Ott van, kint, szint, a semmiben. Egy kis, koszos, kiégett fűből épített fészek, benne három tojással.

-          Találtam egy fészket! – kiáltom el magam.

-          Remek – érkezik a válasz. – Meg tudod szerezni a tojásokat?

Elgondolkodva nézek a vékony ágacskára. Ha ügyes vagyok, és ráhasalok, el kell, hogy bírjon.

-          Igen – kiabálok vissza végül. Megszerzem azokat a reggeliket.

Elengedem a törzset és óvatosan leguggolok. Akár most is leeshetnék – fut át az agyamon. A fészek benne a tojásokkal ott van tőlem, alig két méterre. A kezeimmel is megfogom a vékony ágat és a lábaimat lovagló ülésbe helyezem át, majd ráfekszek az ágra. A lábaimmal összekulcsolok, és kissé előrébb húzom magam. A fenekem elszakad a törzstől és már csak az ágra helyezem a súlyomat. Összehúzódzkodok, mint egy giliszta, majd előrébb tolom a kezeimet, hogy utána húzhassam a lábaimat. A fészek körülbelül még másfél méterre lehet. Minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy ha a faág egy kicsit is elgörbülne, azonnal visszaugorjak a törzs mellé. Óvatosan kinyújtom a kezem és aztán utána húzom a lábamat. Mint egy giliszta. Vagy inkább hernyó – gondolom. – Abból a végén pillangó lesz. Megint előrébb tolom a kezem, ám ebben a pillanatban az ág kicsit meghajlik, én pedig megfordulok, és hirtelen attól függ az életem, hogy meg tudom-e tartani magamat az ágon.

Kinyitom az eddig csukva lévő szemeimet és az ág világos barnáját pillantom meg. A lábaim körbefonódva feszülnek, nehogy leesek, a kezeim pedig kissé előrenyújtva kapaszkodnak. Az ág pedig egyre görbül. Én pedig csúszok.

A fészek egyre közelebb kerül hozzám, ám érzem, hogy az ág el fog törni. Vissza kell fordulnod – suttogom magamnak. – Vissza kell, fordulj, mert senki nem tud rajtad segíteni – mondom újra.

A lábaimat még erősebben kulcsolom, a kezeimmel pedig felhúzom magam úgy, hogy a mellkasom és a hasam is az ágnak feszül. Kicsit meglengetem magam, amennyire megmerem, nehogy leszakadjon az ág és visszafordulok. A fészek pont a szemem előtt van. Az eddig bent tartott levegő kitör a mellkasomból. Mindjárt sikerül. A jobb kezemmel megfogom a fészket és megrántom. Elválik az ágtól és a tojások sem törnek össze. Esélyem sincs, hogy beletegyem a táskába. Így hát óvatosan elkezdem magam visszafelé húzni a lábaimmal. Centiről-centire jóval lassabban, mint ahogy bejutottam a fészekhez. Végül megérzem a törzset a hátam mögött, elengedem a lábaimmal a faágat és felülök, jobb kezembe még mindig egy fészekalnyi tojással.

-          Mennyi ideig tart kifosztani egy fészket? – kiabál Finnick.

-          Ennyibe! – válaszolok sokkal szebben, mint azt érdemelné.

Előrehúzom a táskámat és óvatosan belehelyezem a fészket. Leereszkedni a fáról már szinte gyerekjátéknak tűnik.

-          Szóval, hogyan tervezed megsütni a tojásokat? – kérdezem, ahogy a parton sétálunk.

-          Egészen egyszerűen – magyarázza. – Ott – mutat az öböl másik felére – azok a sziklák tegnap a nagy hőségtől fogadok veled, hogy annyira forróak hogy könnyedén kirántjuk rajta a tojást. Vagy ha nem, akkor a tojásokat egyszerűen, ki is lehet szívni. Úgy se rosszak – rántja meg a vállát Finnick.

-          Én azért jobban örülnék egy rántottának – mondom és a hasam rögtön megkordul. – Nagyon örülnék valami ételnek.

A homok is szinte forró még, úgyhogy remélem, hogy a kövek is hasonlóan lesznek.