41. fejezet II. rész

Kedvesek! 

Köszönöm szépen az előző részhez érkezett három kommentet, és a chatben hagyott üzeneteket is. Örülök hogy itt vagyok és jeleztek, nekem ez nagyon sokat jelent.:) 



Kiérünk a partszakaszunkhoz.

A terv bevált, mégse érzek semmiféle elégedettséget, legszívesebben a tengerbe vetném magam. 

Úgy látszik, mintha Finnick meghallaná a gondolataimat, mert a tenger felé veszi az irányt. Lassan, minden lépést külön megfontolva jutunk el a vízpartig. A hullámok ütemesen kicsapnak a partra és összevizezik a cipőjét. Ő csak áll, a karjában velem és mindketten a kék tengert bámuljuk.

Óvatosan leereszt és lecsatolja magáról a szigonyt. Lefekteti a még langyos homokba. Leveszi a cipőjét, majd a pólóját és belegyalogol a vízbe. Nem szól hozzám egy szót sem, döntsek magamtól hogy utána megyek-e vagy sem?

Egy kis ideig csak nézem az alakját, a hátán megfeszülő izmokat, egészen addig, míg fejest nem ugrik a hideg tengervízbe.

Kicsúsztatom a lábam a cipőmből, és után a indulok.

A víz hideg, mégis fellélegzek, ahogy a hullámok közé érek. Megérzem az ismerős sós illatot, ami csiklandozza az orromat, behunyom a szemem és elképzelem, hogy otthon vagyok.

Erős karcsapásokkal igyekszek egyre beljebb, Finnick felé.

A kékség körülölel, és az a különös érzés kerít hatalmába, hogy hazaértem. Az agyam hátuljában egy hang suttogja, hogy ez butaság, hiszen egyáltalán nem otthon vagyok, mégis megnyugszok a hideg víz érintésétől, a hullámok ritmusától.

Finnick a víz tetején fekszik, a szeme csukva. Lebeg.

Taposok egy ideig és őt figyelem.

A mellkasa fel-le ugrál, ahogy lélegzik, a hullámok az arcát simogatják.

-          Soha nem akartam gyilkos lenni – mondja, még mindig csukott szemmel.

Legszívesebben azt mondanám neki, hogy nem gyilkos. Mégse tudok mondani semmit. A torkom összeszorul, a szemeim megtelnek könnyel, ahogy eszembe jut, ami az előbb a dzsungelben történt.

-          Hidegvérrel lemészároltam valakit. A szemem sem rezzent.

Szeretném megölelni. Megmondani neki, hogy ez nem igaz. De nem bírok mozdulni. A fülemben a hang hallatszik, ahogy Finnick belevágja a szigonyát abba a fiúba.

-          Ugyanígy megölhetnek engem is. Vagy téged. Vagy akárkit.

A hátamon a hideg futkos és rémülten bámulom a társamat.

Azt akarom neki mondani, hogy őt nem fogják megölni. Hogy meg fogja nyerni a Viadalt, hazamegy a Négyesbe és boldogan fog élni. De nem mondok semmit, csak végigsimítok az arcán, amire kinyitja a szemét és felém fordul. Az arcán megülnek a vízcseppek a karomról, a haja a fejére tapad a víztől.

-          Menjünk ki – mondja.

Bólintok, és kifelé kezdek el úszni. Mellettem ő úszik, könnyedén, ahogy én is. Az úszás olyan nekünk, mint másnak a lélegzés.

Nincsen olyan emlékem, amelyben ne tudtam volna úszni. A Negyedikben mindenki tud úszni. Vajon mi lehet most otthon, a Negyedikben? Mit gondolnak rólam az emberek?

A szüleimre gondolok. Hogy fogják kibírni, hogy elvesztik a második lányukat is? Vajon mit mondanak, majd az öcsémnek? Vajon az öcsém nézi a Viadalt? Lát most engem?

Mit fog szólni, hogy soha többé nem megyek haza? Hogy meg fogok halni? Egyáltalán fel tudja ezt fogni?

A lábam eléri az öböl iszapos alját, ahogy hozzáérek, nagy felhőből kavarodik fel a lábam alatt, ezzel eltűntetve, a tenger alját.

Vacogva ereszkedek le a homokra, és a tenger felé bambulok. Finnick mellém ül és hangtalanul a vállamra teríti a levetett ingjét. Hálásan rámosolygok.

Egy ideig csak ülünk. A csend körbe-körbe jár körülöttünk.

-          Nem vagy rossz ember – nyögöm ki végül.

Finnick csak érdeklődően felém fordítja a fejét.

-          Szóval, szerinted nem vagyok rossz ember? – kérdezi mosolyogva, mintha nem is venne komolyan.

-          Nem – rázom meg a fejem. – Nem te tehetsz a tetteidről. Csak rákényszerítenek ezekre a dolgokra. Te nem vagy felelős ezeknek a gyerekeknek a haláláért.

Egy pillanatra maga elé mered.

-          Attól még hogy valamire kényszerítenek, sajnos, attól még a tetteim az enyémet maradnak. Legalábbis az én fejemben fognak az események újra és újra lepörögni, mint a legszörnyűbb horrorfilm, nem annak, aki erre rákényszerített.

-          De Finnick… - vágok közbe, de nem hagyja, hogy végig mondjam.

-          Nem annak lesz lelkiismeret furdalása élete végéig, aki erre rákényszerít. Nem ő ölt meg ártatlan gyerekeket. Nem ő látta, ahogy a szemükből eltűnik az életet jelentő fény. Hanem én Pearl.

Nagyot nyelek, és csak bámulom Finnicket.

-          Sajnálom – makogom végül.

-          Minden este – felém fordul. – Minden este újra átélem a borzalmakat. Ott vannak bennem a kiáltásaik, a tekintetük, az utolsó szavaik. Minden áldott este Pearl! – kiált fel.

Látom, ahogy valami eltörik benne, nem sír, csak szomorú. De olyan mélyen, hogy ez rosszabb, mintha sírna. Óvatosan közelebb húzódok hozzá és megsimogatom a hátát. Felhúzza a térdeit és ráhajtja a homlokát.

Szeretnék mondani neki valamit, amivel meg tudom vigasztalni, de egyáltalán nem jut eszembe semmi, amivel most segítenék rajta. Csak azt tudom, hogy szeretném, hogyha boldog lenne, hogy ne legyen bűntudata olyan dolgok miatt, amikről nem ő tehet.

Mégse tudok semmit sem mondani. A szavak a torkomra forrnak, csak ülök mellette, a hátát simogatom, és nem hagyom egyedül. Akkor sem hagynám egyedül, ha azt kérné.

Furcsa, hogy pár nap és vége. Hogy soha többé nem fogjuk egymást látni, mert a viadalnak valahogy vége lesz, előbb vagy utóbb, de inkább előbb. És akkor egyikünk meg fog halni. Muszáj lesz magára hagynom.

Mi fog rá várni a Negyedik Körzetben, ha hazamegy?

Ünnepség, boldogság, őt ajnározó emberek.

És lesz ott egy gyászba boruló család is. Az én családom.

De aztán Finnick boldogan él. Talál magának egy lányt, elveszi feleségül és talán még gyerekük is születik. Soha nem fogják kihúzni a viadalra és boldogan élnek. Már amennyire valaki boldog lehet egy ilyen rendszerben.

De szeretném hinni, hogy igenis lehet valaki boldog, még így is. Hiszen én is boldog vagyok. Boldog vagyok, még így is, hogy be vagyok zárva egy arénába, ahol meg kell halljak. De egy olyan emberrel, akit szeretek.

A nap lejjebb ereszkedik az egyre sötétebb kékbe hajló égen.

-          Talán fel kéne mennünk – jegyzem meg halkan, suttogva.

Finnick bólint. Felveszi a szigonyt a földről, és engem is felhúz a homokból.

A hideg szél egyenesen az arcunkba fúj.

-          Nem fázol? – kérdezem, miközben felkészülök rá, hogy visszaadom neki az ingjét.

-          Nem – mondja mosolyogva. – Neked különben is jobban áll. – Megfogja a kezem.

Mire felérünk a szirtre, a nap szinte már majdnem lemegy.

-          Butaság lenne, ha lelógatnám a lábam? – kérdezem Finnicket.

-          Nehogy megpróbáld – fordul felém Finnick, miközben kiteríti a takaróinkat.

-          Azért a naplementét megnézhetem? – nézek felé, mintha tényleg engedélyt kéne, kérjek ahhoz, hogy megnézzem.

-          De csak is velem – vigyorog rám, majd leül mellém és megfogja a kezem. A vállának dőlök és figyelem az eget.

-          Mi van, ha ez az utolsó naplementénk? - kérdezem.

-          Akkor nagyon örülök, hogy ilyen szép – válaszol Finnick és igazat kell, adjak neki. A színek egymásba olvadnak, a napkorong pedig lassan eléri a tengert.

Érzem, ahogy lassan végiggördül egy könnycsepp az arcomon.

-          Utálom, hogy ennyit sírok – jegyzem meg hüppögve. – Lassan elvesztem a jelentőségét.

Finnick megpuszilja ott az arcomat ahol a könnyem végigfutott.

-          Nem kéne sírnod – mormolja.

-          Tudom – nevetek fel és letörlöm a könnyeimet.

A napból már alig látszik valami, az egész ég narancssárgában és rózsaszínben játszik, mi pedig ott ülünk alatta.

A tenger feketén morajlik alattunk, mint valami békés szörnyeteg, amelyet háziállatnak fogtak be, ő pedig elfogadta a sorsát. Az öbölből hiányoznak a felfelé meredő sziklák, ami otthon a Negyedikben egyszerre teszi a helyet ijesztővé és csodálatossá, de még így is nagyon hasonlik az otthoni helyemre. Arra a helyre ahol a nővérem eltűnt. Arra a helyre, amit a legjobban szeretek.

-          Sosem gondoltam, hogy kihúznak – mondom halkan. – Tudtam, hogy viszonylag sokszor van bent a nevem, de sosem gondoltam végig igazán, hogy mi lesz, ha kihúznak…

-          És most már végiggondoltad? – néz rám Finn.

-          Nem – rázom meg a fejem. – Nem akarom végig gondolni, mi lesz ennek az egésznek a végén.

-          Én sem – mosolyodik el keserűen.

Tudom, hogy most kell, megkérdezzem. Mert valamikor meg kell.

-          Szeretnéd, hogy elmenjek? – teszem fel végül gyorsan, elhadarva a kérdést.

Finnick egy ideig csak bámul rám.

-          Nem, Pearl. Egyáltalán nem szeretném, hogy elmenj. Egyáltalán, hogy jutott ez eszedbe?

-          Nem tudom – motyogom. – Csak…Csak már olyan kevés van hátra. És tudod. Ilyenkor általában felbomlanak a szövetségek.

-          Általában Pearl. Mi nem vagyunk „általában”. Amennyi idő van még, azt szeretném veled tölteni – mosolyodik el és megcsókol.

A nap a tenger mögé bukik, az égről letűnnek a színek és helyüket csillagok veszik át, sötétséggel kifestve.

Felhangzik a Kapitólium ismerős himnusza, címer, jelmondat, aztán számvetés.

Az égen felbukkan az egyes srác arca. Talán ő azért jött, hogy megnyerje ezt a viadalt. Hogy ő legyen az egyetlen nyertes.

-          Aludjunk – suttogja Finnick a fülembe.

Aprót bólintok. 

Finnick betakar minket és én a mellkasára dőlök. Hallgatom, ahogy a szíve dobog. Ugyanígy fog még sokáig – mosolygok és elalszom.