1. fejezet

Lassan, ráérősen sétálok a Negyedik körzet főutcáján. Egy egyszerű napon, minden zsalu fel lenne húzva, standokon árulnák az emberek a friss vagy sült halat, menne az alkudozás, a kofák mind hangosabban kiabálnák a szerintük jobbnál-jobb ajánlatokat. Ám most, csendes ez az utca is. Az emberek javarészt alszanak, de vannak hasonlóak, mint én, akik felriadtak rémálmukból, és most a nap első sugarainál elrebegnek egy-egy hálaimát, hogy csak álom volt, és kérleli ki-ki a maga istenét, hogy maradjon csak egy rémálom.

Kiérek a főtérre, ahol a szorgos kapitóliumi avoxok, békeőrök felügyeletében felállítják a színpadot. Ahogy egyre feljebb húzzák a piros brokátot, ami a színpad mögött van, egyre jobban megvilágítja a Kapitólium címerét a nap. Én behúzódok az árnyékba, mert bár egyáltalán nem törvénybe ütköző kisétálni reggel a partra, de ha megkérdeznék, hogy mégis mit keresek hajnalban a főtéren, valószínűleg a beszélőkém cserbenhagyna, és a békeőrök bevinnének a városházába kihallgatásra, hogy aztán a szüleim kimagyarázzanak.

Az árnyékban arrébb surranok, és befordulok egy keskeny utcába. Itt már többek kinyitották egy kicsit az ablakokat, hogy a fény és a levegő beáramoljon a rémképekkel teli szobába. Magamban számolom a házakat, egy, kettő, három, négy, öt, hat, majd élesen bekanyarodok jobbra, egy még szűkebb sikátorba. Ismét számolok egy, kettő, három, éles fordulat balra. Itt már nem férne el senki mellettem, de itt már nincs is sok ház. Csupán kettő. Jobbra a miénk. Balra pedig egy öreg halászé, akinek be szoktam segíteni, egy kis halért cserébe.

Jól sejtettem, ő már talpon van, hiszen minden reggel ilyenkor hajózik ki, ám most nem. Mindenkinek kötelező megjelenni az Aratáson. Ahogy meghallja a lépteim, kidugja ráncos fejét az ablakon. A szeme olyan, mint a vihar előtti égbolt, szürke. Szinte látom, ahogy villám cikázik keresztül rajta, ám villám helyett szokatlan vidámság van azokban a szürke szemekben. A haja kócos, mintha soha nem találkozott volna még fésűvel, talán nem is. A szájában öt fog, ha van, de azokkal tele szájjal mosolyog.

- Szép reggelt. – köszönök.

- Neked meg szerencsét! – utal az aratásnapi sorsolásra. – kint voltál a tengernél, igaz-e?

Bólintok. Jól ismer engem.

- Bizony ilyenkor nehéz aludni. – mondja töprengve. – emlékszem az én gyerekeim is felriadtak ilyenkor. Nem lehetett őket visszaaltatni.

- Nem is tudtam, hogy önnek voltak gyerekei? – kérdezem meghökkenve, mert nagyon meglepett vele.

- Bizony… tíz év is eltelt azóta, hogy az utolsónak bent volt a gömbben a neve. Azóta elköltöztek, ki-ki megtalálta a párját. Néha eljönnek. Az utóbbi tíz évben nem igazán. – mondja, szerintem már nem nekem. Mintha csak magában beszélne. – Nagyon remélem, hogy idén a Negyedik körzet nyer. Jól jönne az élelmiszer.

Igen, ez így igaz. Mostanában kapás sincs annyi, mint szokott, és a kenyér, amit a plusz feliratkozásért kapunk, mostanában száraz, ízetlen. A Negyedik körzet megszenvedte ezt az évet. Intek a bácsinak, ő még egyszer biztatólag rám mosolyog.

- Soha ne hagyjon el a remény. – suttogja.

- Az soha… - mormogom vissza.

Belépek a házba. Azonnal meghallom a halk duruzsolást. Anyának az a mániája hogy a televíziót meneti. Mehet benne akármennyi érdektelen butaság, neki csak az a fontos hogy ne hallja a tengert. Katie miatt van. Meghalt. Lassan nyolc éve, hogy egy viharos napon a vízbe fúlt. Anya azóta haragszik a tengerre. Én pedig testvéremmé fogadtam a tengert. Apa csak szomorkodik. Magát okolja, ki tudja miért? Katie halála, mindig is bonyolult és fájdalmas téma volt.

Azóta született egy öcsém, aki most lesz négy éves. Neki nincsen Aratás, Viadal, de még csak Katie iránt érzett fájdalom sincs. Neki a legjobb a családban. Még alszik. Őt sosem rémisztik, gonosz álmok. Sosem fél tőle, hogy esetleg kisorsolnak. Úgy él ő itt a Negyedikben, mint herceg a fellegvárban. Folyton mosolyog, és mindenki szereti. Én is, természetesen.

Gyorsan körbenézek a kissé lepukkant szobában, ami nappaliként, ebédlőként, konyhaként, és a szüleim szobájaként szolgál.

Anya a mosogató mellett áll és a csapról próbálja letisztítani a vízkövet. Természetesen, kevés sikerrel, de egyre nagyobb buzgalommal. Apám a kanapén fekszik, a fejére húzva a takarót horkol, halkan, békésen. A jobboldalról nyíló ajtóból nyugodt szuszogás hallatszik ki, Charles alszik az ágyában. Szőke, göndörkés haja keretezi, szeplős arcát. Nagyon hasonlít Katiere, ugyanolyan haj, arc, sőt természet. Hiszen Katie is mindig nyugodt volt, soha nem aggodalmaskodott. A családban, én vagyok az egyetlen, aki rémálmokkal küzd az Aratás előtt, aki nem bírja amikor Snow elnök századszorra mond beszédet, aki retteg, sír. Na meg persze anya. De ő egész másokról álmod. Mindenki tudja, hogy az ő rémálmai Katie haláláról szólnak, ami rányomta bélyegét az egész életére. Az első gyermekének halála, aki olyannyira hasonlított az apjára. Aztán amikor megszületett Charles jobban lett. Még én is észrevettem, pedig akkor még aprócska voltam. Néha még mosolygott is.

De most olyan erősen sikálja a fránya csapot, hogy azon csodálkozom a csap még a helyén maradt.

Odasettenkedek hozzá, és hátulról megölelem. Érzem, ahogy először meglepődik, majd megfordul és felismer.

- Pearly, sejtettem, hogy hamarosan visszatérsz. Hiszen már felkelt a nap.

Anya mindig tudja, hol vagyok. Tudja, hogy nincsen bajom. Tudja, hogy muszáj kiengednie a tengerhez, nem aggódhat, hogy esetleg elveszít engem is, mert én is gyászolok ott. Ő így, én úgy. És a családunk, mindig is elfogadta, hogy ki, hogyan emlékezik.

- Nem kéne ilyenekkel tölteni az idődet. – mondom, és a csapra mutatok. – felesleges.

- Szeretem, ha tiszta. – válaszol.

Ez nem igaz. Katie szerette, ha a házunkban tisztaság van. Anyát nem zavarta a kosz. De mint mondtam, ki így gyászol, ki úgy. Ha ő csappucolással, és ettől neki jobb lesz, akkor rendben. Csak szörnyű nézni, ahogy a valaha csodaszép nőből, piros, sebes kezű, hajlott hátú asszony lesz. De neki ez segít.

- csináljunk valami reggelit! – ajánlom, mert látom a szemén, hogy elkóboroltak a gondolatai, olyan mezőkre ahonnan sírva szokott visszatérni. Katiehez, hiszen ma van a születésnapja, vagyis lenne. Most töltené a húszat. Emlékszem Katie szülinapjai csodások voltak. Mindig. Anya félretett egy kis pénzt, és aprósüteményt csinált. Körbeültük az asztalunkat, és énekeltünk. Általában nem kapott ajándékot senki a szülinapján. De anya mindig elmesélte, hogy hogyan is születtünk meg, hogy miért ezt a nevet kaptuk. És ez jobb volt, mint bármilyen ajándék. Katie szülinapjai egészen a tizenkettedikig remekül teltek. Amikor tizenkét éves lett, bár csak aznap töltötte be, már részt kellett vennie az Aratáson. Máig a fejemben él, a sikoltás, amivel aznap reggel ébredt. Se előtte, se utána nem láttam sírni, még csak könnyezni sem. De aznap jobban zokogott, mint bárki, akit azelőtt láttam. Szörnyen szomorú volt, mert meg volt róla győződve, hogy direkt rontották el, az amúgy annyira szeretett szülinapjait. Akkor ígérte meg neki anya, hogy amint vége az Aratásnak megtartjuk a szülinapot. És úgy is lett. Katiet nem húzták ki, mi pedig ünnepeltünk. De ez már egészen más volt. Már mindannyian tudtuk, hogy ezen túl egy születésnap sem lesz jó. Azt nem tudtuk, hogy egyáltalán nem lesz több születésnap. 

Csendesen pikkelyezem le a tegnap vásárolt halat, és gyakorlott mozdulattal készítem elő arra, hogy anya megsüsse. Ezzel eltelik az idő. A televízióban közben mutatják, ahogy megérkeznek a Kapitóliumi kísérek a körzetekbe. Ide Hally Bellyt osztják be, aki hosszú lábszárnál kiszélesedő, halpikkelyekből álló ruhában, parádézik a kocsi előtt. Ahogy fordul, a nap rásüt a pikkelyekre, amik először zöld, majd kék és lila színekben pompáznak. A haja jobb oldalt teljesen le van nyírva, és az egész lobonca a másik oldalra van fésülve, és szörnyű kék színe van, apró halakkal. Affektálva nyekereg, hogy menyire örül, hogy idea csodálatos Negyedik Körzetbe osztották be. Brr… Borsózik a hátam tőle.

- Megyek felkeltem Charlest és Apát. – mondom, mert nem bírom tovább nézni Giccs Hallyt.

- Rendben.

Először apának adok egy puszit, és mondom neki, hogy készülődjön a felkeléshez, mert hamarosan kész a reggeli. Álmosan mormog valamit, és átfordul a másik oldalára. De én nem hagyom annyiban! Addig piszkálom, és addig beszélek neki, ameddig fel nem kel és ki nem jelenti:

- Pearly, kíméletlen vagy.

- Te meg aluszékony. – vágok vissza, és bemegyek a közös szobánkba, Charleshez. Közben, hallom, ahogy apa kérleli anyát, legalább a reggeli alatt kapcsolja ki a tévét. Erre anya visszavág, hogy akkor tüntesse el a tengert. Erre inkább elhallgat apa, és teríteni kezd, ha jól hallom.

Végigsimítom a kezem, Charles rózsás arcán, és suttogva mondom csak neki, hogy fel kéne kelnie. De nála ez is elég. Egy pillanat múlva, már teljesen éber, és halk sikkantással egyetemben átölel.

- Jó reggelt. – súgom az aranyszínű tincseknek.

- Neked is. – mondja ő is, beletúrva a fejét a vállamba.

- Éhes vagy? – kérdezem, és megcsikizem a pocakját. Úgy nevet, ahogy más ember nem tud. Mintha apró harangok rázkódnának.

- hát persze, hogy éhes vagyok! Hiszen egész éjjel nem ettem. – jelenti ki nagy komolyan.

- Akkor menjünk. Találd ki mi lesz a reggeli?

Beleszagol a levegőbe.

- Csak nem sült hal? – csillan fel a szeme.

- Tudsz, te, ha akarsz. – mondom és beleültetem a magasított székbe, hogy elérje az asztalt.

- Jó reggelt, kincsem. – mondja neki anya és megpuszilja.

Apa is puszit nyom a feje búbjára és az enyémre is.

- Na, kész van az a reggeli, amiért hajnalok hajnalán kell kelteni az embert? – kérdezi apa.

Utál korán kelni. Én és anya gyakran, szinte mindig talpon vagyunk már napkeltére, de apa, apa aludna délig is, ha megengednénk neki. Charles akkor kel, ha ébresztjük. Ha hajnalban szólunk neki, hogy most kelni kell, akkor rögtön felkel, de ha csak délben ébresztjük, akkor egészen addig alszik.   

Anya az asztalra teszi a finom illatokat árasztó reggelit, én pedig titokban az órára lesek.

Két és fél órám van még az Aratásig.