2. fejezet

A hal finom. A szokásos odafigyeléssel szálkázom ki, majd kezdem el magyarázni Charlesnek is, hogy nem szabad szálkásan megenni, mert ha megakad a torkán, akkor kipurcan.

- Én vagy a hal? – kérdezi tágra nyílt szemekkel.

- Te. – mondom, mire elszomorodik.

- Én nem akarok meghalni. – mondja teljesen komolyan.

- Akkor szálkázd ki a halat.

- De nem tudom.

- Akkor megtanítalak. – mondom, és el is kezdem neki magyarázni. Erre anya rám szól, hogy Charles túl kicsi még az ilyenekhez, és idejön, hogy segítsen nekem. Együtt, gyorsan kiszálkázzuk a reggelit, és visszaülök a saját helyemre.

Pont nekiállnék az evésnek, amikor érzem Charles kezét, a jobb vállamon. Kérdőn fordulok felé.

- Nem lett jó?

- De… - bólogat, mintha nem lenne biztos abban, hogy mit akar mondani. Apa és anya is vizslatva figyel minket. – Csak annyit akarok mondani, Pearly, hogy… szóval, hogy te is szálkázd ki a haladat. Tudod… nehogy kipurcanj. – fejezi be.

- Rendben. – bólogatok mosolyogva – Mindenképpen kiszálkázom a halat.

Elégedetten bólint, és úgy tűnik, azt hiszi, hogy legalább a halál torkából mentett meg azzal, hogy szólt. Én pedig, kissé nevetségesnek vélem a helyzetet, hiszen az öcsém, inkább rémül meg attól, hogy megakad a szálka a torkomban, mint attól hogy esetleg kihúznak. Hogy melyiknek van több esélye? Természetesen annak, hogy kihúznak. Nem tudom pontosan hány cetlin van rajta nevem, mert már egy ideje nem számolom.

Mint már mondtam a Negyedikben idén, nem volt túl jó a kapás, és a termények sem érkeztek meg rendesen a Kapitóliumból, amit meg lehetett volna venni. Apa hajója még nyár elején léket kapott, és az óta javítják, így ő egy másik hajón dolgozik, ám ott elég keveset fizetnek. Anyát kirúgták a takarítói állásából, és azóta is munkát keres, így a Negyedik körzet válsága, és saját családi mélypontunk, pont egy és ugyanaz évre esett. A mostanira. Ezért nyár közepén kénytelen voltam elmenni, feliratkozni. Mind a négyünk helyett. Ezt az óta kétszer tettem meg, ami tizenkét cetli pluszban, azon kívül, ami alapvetően benne van az urnában, vagyis ha jól számolom tizennégy. Pont, mint ahány éves vagyok. Tizennégy évesen tizennégy cetli… hát nem túl fényes a helyzetem.

Befejezzük a reggelit, a tévében, pedig ismét a buta Hally Belly –t mutatják, aki éppen süteményt eszik, a Negyedik körzet egyetlen, és legjobb cukrászdájában, és közben arról fecseg, hogy mennyire izgul, hiszen ez még csak a negyedik Viadala, és hogy mennyire klassz lenne, ha a Negyedik körzet nyerne idén. Valóban, az nagyon klassz lenne.

A szemem véletlenül az órára siklik: még másfél óra. A gyomrom görcsbe rándul, és előttem is ismeretlen okokból arra gondolok, hogy talán le kellett volna ugranom reggel. Mert hirtelen szinte biztos vagyok benne, hogy engem választanak majd ki. Hogy Hally Belly az undorító mentaszínű, kis halacskákkal díszített körmével, az én egyik cetlimet fogja kimarkolni az üvegből. A rettegés eluralkodik rajtam, könny szökik a szemembe, és érzem, ahogy anya két oldalról megfogja a vállaimat.

- Pearly, Pearly! – suttogja halkan – Nem lesz semmi baj.

Csak hüppögök, és a fejemet csóválom.

- Esküszöm neked, hogy nem lesz semmi baj. – hallom a hangján, hogy őt is könnyek fojtogatják. Rápillantok a saját könnyeimen keresztül. Bár látom, hogy az arcán végigfolynak a könnycseppek, mégis valami – előttem ismeretlen – bátorság csillog a szemében.

Felállok és megölelem. Apa is mellénk bandukol és átkarol minket.

- Családi ölelés és engem kihagytok? – kérdezi szomorú hangon Charles, mire könnyes szemmel, de nevetve lépek oda hozzá és könnyedén kiemelem a székből, hogy aztán négyen ölelhessük egymást.

Rendkívül idilli és megnyugtató állapot volt ez mind a négyünknek, ám az Aratás nem éppen az idill és a nyugalom napja, így elég hamar kénytelenek vagyunk elengedni egymást. Akkor, szavak nélkül megbeszéljük, hogy ez is csak egy nap lesz. Amikor Pearly elmegy az Aratásra, Anya súrol, Apa alszik és Charles-szel játszik.

Bárcsak így lehetne, gondolom magamban, és bemegyek az öcsémmel közös szobánkba. Aztán eszembe jut, hogy segítenem kéne Anyának összeszedni a tányérokat, de hallom, hogy Apa, Charles-szel együtt randalírozik Anya körül, talán éppen azért, hogy én, egy kicsit egyedül maradhassak. Talán illene megköszönnöm nekik, mert valóban nincs kedvem most bármilyen köznapi dolgot tenni. Hiába a megállapodás, miszerint ez a nap is csak egy a sok közül. Nekem nem. Talán anyának és apának igen. De nekem, tizennégy cetlimet teszik bele éppen a nagy üveggömbbe, miközben Hally Belly süteményt eszik, amire nekem valószínűleg sohasem lesz pénzem.

Az asztalomhoz ülök. Egy egészen nagyméretű tükör van a falnak támasztva, még tiszta is, már amennyire lehet.

A lány, aki szembe néz velem, egészen közönséges tinédzser. Apró pattanásokkal, középhosszú sötét hajjal, és zöldes barna szemmel. Ami általában különleges a Negyedik körzet lakóiban, a szemünk. Általában olyan, mint a tenger. Nekem olyan, mint egy sáros pocsolya. Bezzeg Charlesnek, vagy apának, gyönyörű világítóan kék szeme van, anyának pedig zöld.

A tükörben, a hátam mögött megpillantom a szekrényre akasztott ruhát, amit az Aratásra kell, felvegyek. Fehér, galléros, ujjnélküli, durva anyagból készült ing és egy egyszerű kék szoknya. A szokásos. A szobámban nincsen óra, de úgy érzem ideje elkezdeni készülődni.

Az ősrégi szekrényből kiemelem a törülközőmet, majd a ruhámat is a kezemre teszem, és átvonulva a központi szobán, a fürdőbe megyek, ami összvissz egy lavórból áll, amiben, jó esetben meleg víz van. Ha forralunk. Szerencsére, nekem forralt anya, így levetem a ruhámat és a lavórba csücsülök. A víz először éget, de a bőröm egy idő után megszokja, és a fejemet is beledugom, hogy megmossam a hajam. Megpróbálok a lehető legtöbb időt a víz alatt tölteni. Talán ott is maradnék, ha nem hallanám anya hangját, ami szerint igyekezzek, mert még be akarja fonni a hajam. Ezért kiszállok, és gondosan megtörülközök. Tiszta fehérneműt veszek, majd szoknyát és a blúzt. Gondosan kicsavart hajamat a vállamra terített törülközőre teszem, és kilépek a fürdőből.

- Gyönyörű vagy. – kiáltja el magát Charles és a lábamba csimpaszkodik.

- Charles, szállj most le a nővéredről, hadd csinálják meg a haját. – szól rá apa az öcsémre, aki szófogadóan elengedi a lábam.

Leülök egy székre, és hagyom, hogy anya ráncigálja a hajam. Igazából fáj, amit csinál, de hagyom. Ő szeret a hajammal babrálni, én meg… nekem végülis mindegy.

A gondolataimat próbálom a házon belül tartani, a családom körül, de nem fogadnak nekem szót és kiszöknek a főtérre, így miközben anya a hajamat húzza, én próbálom kitalálni, hogy kivel nyerhetne a Negyedik körzet. A válasz természetesen teljesen egyszerű: Finnick Odairral.