4. fejezet

A fejemben lévő hang azt súgja, hogy húzzak be neki. Azonnali hatállyal. Lehet, bejönne a Kapitóliumiaknak. Én a harcias. Ám, egy másik hang azt súgja, hogy ne húzzak be neki. Nincsen indoklása, vagy csak nem akarom elhinni az indoklását. Ugyanis azt mondja, hogy Finnick nem jelentkezett volna mindenképpen önkéntesnek. Talán meglátta a szememben a rettegést. De mióta foglalkozik Finnick Odair velem? Hiszen egészen eddig csak rossz szava volt hozzám. Általában én voltam az, akit piszkált, gáncsolt és csúfolt. Tudom, gyerekesen hangzik, de szörnyű. És azt mindenki tudta, hogy Freddel milyen közel állunk egymáshoz. Még Finnick is. Talán tényleg képes volt önként jelentkezni, ha nem is helyettem, de a legjobb barátom helyett? Valóban ezért tette? Mert ha igen, akkor tartozok neki, nem is kevéssel.

Tehát, kezet fogok vele, az arcán még mindig ott az a szemtelen vigyor. Tudja, hogy rendesen összezavart. És jól tudja. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

Az első hang megint csak azt tanácsolja, hogy töröljem le a vigyort az arcáról. Azt hiszem, a pofozkodós énemet el kell, kicsit nyomjam, de csak a Viadalig.

Végül nem pofozom fel. Lesz még rá lehetőségem, hiszen van még pár nap a Viadalig, vagyis van még pár napom az életemből. Akár mindennap felpofozhatom. Persze csak négyszemközt. Nem akarom nyilvánosan lejáratni, ugyanis ha én meghalnék, aminek elég nagy az esélye, akkor nyerjen Finnick. A körzet miatt. Meg anyáék miatt.

Két békeőr fog meg erélyesen két oldalról, és kísér be a Negyedik Körzet Városházába. Tudom, hova megyünk. Mielőtt elmegyek a viadalra, elköszönhetek a családomtól. Figyelmeztetem magam, hogy nem szabad sírnom. A vasútállomáson, már kamerák figyelik minden lépésemet, szavamat, gesztusomat. És ezek mind arról fognak árulkodni, hogy Hivatásos vagyok. Hogy azt akartam, hogy kihúzzanak. Szép lassan én is elhiszem, aztán úgy már könnyebb lesz másokkal elhitetni. De főleg Finnick-kel.

Szépen elképzelem magamban, ahogy felpofozom Finnicket. Egyszer, kétszer, háromszor… Önkéntelenül elmosolyodok.

Egy kis háromlábú székre ültetnek. Kényelmesnek nem mondható.

Pár perc múlva bejönnek. Apa, Anya, Charles és Fred.

-         Sziasztok. – mosolyodok el szomorúan.

-         Jaj, Kincsem! – mondja anya, megölel és elerednek a könnyei.

Apa is megölel, majd Charles is.

-         Ne purcanj ki Pearly, rendben? – kérdezi, mintha ez rajtam múlna.

-         Megpróbálok nem kipurcanni.

Fred csak ott áll az ajtó mellett. Minket néz.

-         Nagyon vigyázz. – kezdi apa. – Nyerni fogsz! Hidd el nyerni fogsz. – dadogja. – Hiszen kíméletlen vagy.

-         Igaz, ha valakit fel kell kelteni könnyű kíméletlennek lenni. – jegyzem meg.

-         Nincs olyan nagy különbség, akkor, sem ha valakit meg akarsz ölni. – szól bele Fred.

Elég ránéznem és tudom, hogy beszélni akar velem. Négyszemközt.

Kérően nézek anyáékra.

-         Szeretünk. – mondja anya és még egyszer megölelnek.

-         Én is szeretlek titeket. Mindennél jobban. – motyogom.

Majd kimennek. Soha többé nem fogom őket látni. Ahogy becsukódik az ajtó Fredhez megyek. Nem mond, semmit csak megölel.

Kissé felemelem a fejem és a szemébe nézek. Lábujjhegyre állok és megcsókolom.  A gesztus annyira magától jött és természetes volt, hogy nem tiltakozik. Visszacsókol. Nagyon gyengén, nagyon gyerekesen.

-         Szeretlek. – mondja, miután kissé eltol magától.

-         Én is. – mosolyodom el.

-         Visszatérsz?

-         Tudod, hogy nem.

-         Már miért ne?

-         Ne legyél bolond. – mondom – Ne táplálj magadba feleslegesen reményt.

-         De azért megpróbálod, igaz?

-         Persze, hogy megpróbálom! Hát hogy ismersz te engem? – kérdezem megjátszva a felháborodottat.

-         Sose hagyjon el a remény. – mondja, és újra megcsókol.

-         Sose. – suttogom.

Majd kimegy.

Én pedig lerogyok a hideg kőre, és csak mosolygok magamban. Tudom, hogy hamarosan meg fogok halni. Mégis a tudat, hogy szeret, a víz felett tartott. Legalább három méterrel.