2013. július 22., hétfő

6. fejezet

Sziasztok! bocsánat a hónapos kihagyásért, de mostmár itt vagyok, minden hétfőn új fejezettel, vagy ha van energiám előbb is.;) Remélem tetszeni fog ez a fejezet, várom a véleményeiteket, mind a chatben mind megjegyzésként.:D
Tádámm:

Érzem, ahogy az arcomat elönti a pír, miközben bennem már fortyog a düh. Finnickre nézek, aki, éppen akkor fordítja el rólam a tekintetét.
        – Az képtelenség – mondja meglepően nyugodt hangon.
         –   Már miért lenne képtelenség? Ez az egyetlen esélyetek! – vág vissza Chook.
        – Én nem tudom eljátszani, hogy ebbe vagyok szerelmes! – ugrok fel az asztaltól, és remélem, hogy ezzel kicsit meg tudtam bántani Finnicket.
        –   Ugyan már Pearl, neked azért könnyebb dolgod van, mint nekem – tipor a földbe Finnick. 
      Uh… ez most fájt. De igaz. Ahogy Finnickre nézek, el kell, hogy ismerjem, járhattam volna rosszabbul is.
         – Ez van fiúk-lányok, erre készüljetek – fejezi be Chook a beszélgetést és leporolja a morzsákat a nadrágjáról – egy nap múlva ilyenkor beérünk a Kapitóliumba és kezdődik a színjáték – mondja, majd ránk kacsint. – Csak ügyesen – teszi hozzá a végén és kilép az étkezőfülkéből.
Valahogy elmegy a kedvem az evéstől, így visszamegyek a kanapéhoz és végigdőlök rajta. Én, mint Finnick Odair csaja? Mit fognak ehhez szólni otthon? Mit fognak szólni Panem nőneműi? Mit fog szólni Fred? Sosem tudom, majd elmagyarázni neki, hogy miért csináltam, hiszen sosem térek haza. Sosem tudom neki elmondani, hogy igazából gyűlölöm Finnick Odairt, a megvető, de pimasz mosolyával és kigyúrt felsőtestével. Ekkor lép mellém Finnick megvető, de pimasz mosollyal és fedett felsőtesttel.
      –    Ugyan már Pearl, mindenki tudja otthon, hogy rühelljük egymást. Nem kell aggódnod a szánalmas kis románcodért – mondja gúnyosan.
Erre felpattanok és pofon csapom.                                                                                                        
         – Gondoltam megteszem most, nem akartalak a kamerák előtt leégetni – mondom megvetően és mielőtt még elfordulnék, látom, hogy elmosolyodik. Elindulok az ajtó felé, de megszorítja a kezemet és visszahúz, majd megcsókol.
     – Gondoltam megteszem most, hogy a kamerák előtt majd ne lepődj annyira meg – mondja és kisétál a kabinból
      Én meg állok a kanapé előtt, és próbálom felfogni, hogy mi történt. 
      Megérdemelne ez a Finnick még egy nagy pofont. Végülis, addig kell verni, ameddig nem érünk a Kapitóliumba, így hát elindulok afelé a kabin felé, amerre a szobáink vannak. Azonban nem érek el még a szobájáig amikor, valaki kilép a mögöttem lévő fülkéből. Arisz az. Az arca nyúzott, tehát mégsem tudott aludni.
      – Valami gond van Pearly? – kérdezi, de lehet hallani, hogy nem is érdekli igazán. Nekem viszont muszáj elmondanom valakinek, hogy mi van velem. De megfelelő személy erre Arisz? Nem. Erre az egyetlen megfelelő személy Fred. De ő nincs itt. Soha többé nem látom. Még hogy szánalmas kis románc! a düh újra fellángol bennem. Most megismeri ám Finnick Odair Pearly Trawler haragját.
     –   Semmi gond nincs – húzom gúnyos kis mosolyra a szám – meg tudod mondani, hogy melyik Finnick szobája? – kérdezem.
     –   Amelyikre rá van írva, hogy Fiú Kiválasztott, nem olyan nehéz rájönni – mondja szájbarágósan Arisz.     
     –   Kösz – sziszegem és valahogy érzem, hogy nem leszek vele túl jóba.
A Fiú Kiválasztott szobája, vagyis Finnick szobája az utolsó a kabinban. Nyugodt léptekkel sétálok az ajtója elé és közben próbálom összeszedni a gondolataimat és mit és hogyan fogok rázúdítani. El kell, mondjam neki hogy gyűlölöm. Hogy gyűlölöm a mosolyát, az arroganciáját, a pimaszságát, azt hogy megcsókolt, azt hogy el kell játsszuk hogy szeretjük egymást, hogy a Freddel való kapcsolatom nem egy szánalmas kis románc és hogy ő ezt nem érti, és nem is értheti meg soha.
Hármat kopogok a nagy faajtón.
Hallom a lépteit, ahogyan közeledik az ajtóhoz. Nem siet, talán sejti, hogy én vagyok.
Ajtót nyit, arcán egy szemtelen vigyorral.
         – Na, mi van Pearl? – kérdezi, utálom, hogy Pearlnek hív. Még egy ok hogy gyűlöljem.
             Tudod Finnick, nem úgy van, ahogy gondolod – kezdek neki, majd arrébb tolom az ajtóból és becsapom magam mögött – egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolod! – csattanok fel.
            Igen? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel – Hogy kell, ezt értsem?
           Nem fogok lehidalni egyetlen csóktól sem! És ami Freddel köztünk van az nem egy kis szánalmas románc, de te ezt úgyse érted!
           Azt hiszed?
           Nem tudod mennyire, de mennyire gyűlöllek! – akarom mondani, de helyette ez csúszik ki a számon – Nem tudod mennyire, de mennyire esélytelen vagyok. meg fogok halni – jegyzem meg halkan, majd a falhoz hátrálok és lecsúszok, az arcomon könnyek folynak végig, de csak bámulom Finnick Odair lábát, akinek bevallottam az igazi problémámat. 

1 megjegyzés:

  1. Szia!:)
    Azt hittem, hogy már nem írod tovább, de örülök, hogy mégis :D Felkeltette az érdeklődésemet a történet (hmm, vajon miért?) és nagyon tetszik :) Szóval, kíváncsian várom a következőt, és nehogy feladd!

    VálaszTörlés