7. fejezet

Érzem, ahogy mellém ül és gyengéden végigsimít a hátamon.

Hagyjál békén – prüszkölöm és ellököm a kezét. – Nem kell a szánalmad! – kiáltok fel.

–        Nem szánakozom Pearl – mondja halkan. – Csak megvigasztallak.

–        Miért jelentkeztél önkéntesnek? – kérdezem, mert nem akartam arra a Finnickre gondolni, aki megvigasztal engem.

–        Mert meg akarom nyerni a Viadalt – felel csendesen.

–        Ez egészen biztos?

–        Ez egészen biztos.

Hiába mondja, hogy egészen biztos, én mégis úgy érzem, hogy a lekötelezettje vagyok, hiszen önként jelentkezett Fred helyett. Nem mondhatom neki, hogy gyűlölöm, mert nem gyűlölöm. De nem is szeretem. Ez egészen biztos.

–        Többet ne csókolj meg úgy, hogy nem szólsz előtte – mondom, és a szemébe nézek, amibe ismét az a pimasz fény csillog. Így már sokkal egyszerűbb. Egy pimasz, fellengzős Finnicket egyszerűbb nem szeretni, mint egy olyat, aki megvigasztal.

–        És ha szólok előtte? – kérdezi vigyorogva.

–        Akkor talán – mondom és felpattanok a padlóról. – Viszlát, Finn – búcsúzok és kilépek az ajtón.

–        Finn?

–        Ha én Pearl vagyok, de Finn. Szokj hozzá! – mondom neki a vállam fölött.

–        Viszlát Pearl – int az ajtóból.

A szobámba átgondolom újra ezt az egészet. És akkor rájövök, hogy mit nem kapott meg Finnick. A neki kijáró pofonját. Holnap is lesz nap – gondolom magamban.

Viszont még mindig tartozom neki. Tartozom, mert önként jelentkezett Fred helyett. Ha nem tette volna, most nem lennék köteles eljátszani vele a szerelmespárt. De megtette és így segítenem kell őt. És ha az segítség, hogy eljátszom vele a ránk kiosztott szerepet, akkor megteszem.  

Körbenézek a szobában: egy nagy ágy, hatalmas szekrény, keskeny ablakok, egy ajtó, valószínűleg a fürdőbe, és egy tükör. A szemem megáll a tükrön, ahogy visszanézek belőle. Az a ruhám van rajtam, ami még otthon is volt. Délelőtt. Milyen régen volt, mintha tíz éve lenne, hogy otthon jártam utoljára. Persze tudom, hogy nem. Ha lenne még tíz évem… De valószínűleg tíz napom is alig van.

Az ingem és a szoknyám is gyűrött, a hajam, pedig mint egy szénaboglya. Kinyitom a nagy kétszárnyú szekrényt, hogy megfelelő ruhát keressek a vacsorához, ami pontosan – itt az órára nézek – egy óra múlva lesz. Hogy repül az idő…

Végül egy egyszerű lovaglónadrág fazonú, kék gatyát veszek és egy fehér ujjnélküli könnyű inget. A hajamat felkötöm egy kék szalaggal. Sokkal jobban érzem magam.

A régi ruháimat a szekrénybe rejtem és figyelmeztetem magamat, hogy szóljak a mentoraimnak, hogyha meghalnék, abba öltöztessenek vissza. Ez fontos.

Végighasalok az ágyon. Soha ilyen puha anyaggal még nem találkoztam. Úgy siklik rajta az ujjam, mint a viaszos vászon terítőnkön mikor vizes. Bebújok a takaró alá és a finom párnára rakom a fejem. Szinte elsüllyedek benne, de nem zavar. Csak figyelem hogyan kattog az óra, hogyan telnek az életem másodpercei. Már nincsen sok belőlük így próbálok odafigyelni az összesre.

Eszembe jut, hogy mit csinálhatnak anyáék. Még biztos nem vacsoráznak, majd csak később. Vajon Charles hogy van? Hiszi, hogy nyerhetek? Nem. Nem buta gyerek. Esetleg anya reménykedik, más nem. Vajon most is folyton mentetni fogja a tévét? Meghallgatja majd az interjút a Főjátékmesterrel, hogy milyen lesz az idén Viadal, amikor tudja, hogy a lánya is abba az Arénában fog harcolni más gyerekekkel? Vajon mi lesz neki a fájdalmasabb Katie halála vagy az én leendő halálom? Vajon el tudja viselni majd ezt is?

És mi lehet Freddel? Mit fog szólni, amikor kézen fogva lát engem és Finnicket. El fogja hinni? El fogja hinni, hiába mondtam neki, hogy szeretem. Dühös lesz rám és megutál? Számít ez nekem? Hiszen sosem fogom újra látni. Vagy mégis. Nem, nem fogom látni. Ezt le kell szögeznem magamban. Nem reménykedhetek abban, ami lehetetlen. De mégis félek, hogy mit fog szólni Fred, hogy hogyan fog reagálni. Mert ha meghalok, szeretném, ha ott lenne a temetésemen. Ha rakna rá egy szál virágot. Koszorúra senkinek nem telik a Negyedik Körzetben.

Az órára nézek. Tíz perc múlva vacsora. És lám, már kopog is valaki az ajtón.

–        Vacsora! – kiabálja be sipító hangon Hally Belly.

–        Megyek – motyogom és kikászálódom az ágyból, majd az étkező felé veszem az irányt.