15. bejegyzés

Sziasztok!
Tudom-tudom már majdnem egy hete volt az utolsó rész, de most ez így alakult.
Közben átestem egy névváltoztatáson, innentől kezdve Winter Poppy néven jelentkezem!
köszönöm a hat pipát és a három megjegyzést, nagyon örülök hogy itt vagytok és olvastok.
Ezzel a fejezettel több napon át küzdöttem, de kész és én meg vagyok vele elégedve.
Remélem ti is meglesztek!

15. fejezet az ugrás után!

Halkan kopogtatnak az ajtómon, de nem válaszolok. Nincsen kedvem kimenni és megnézni megint a felvonulást, a hasam pedig a vitatkozástól olyan kicsire összehúzódott, hogy képtelen vagyok bármit is enni.

A kopogás egy kicsit erősebbé válik, de én még mindig csak az ágyon fekszek, és remélem, hogy ebből megérti, hogy nincsen kedvem kimenni. Bárki is kopog az ajtómon nekem nincsen kedvem beszélni vele. Senkivel sincs kedvem beszélni. Tudom, hogy be van zárva az ajtó, úgyhogy dörömbölhet, akármilyen hangosan én nem fogok kimenni.

Tudtam azt is, hogy mi lenne, ha ki mennék. Találkoznom kéne Finnickkel, Chookkal, Arisszal, Audrával és a másik stylisttal, akinek nem tudom a nevét. Tudom, hogy meg kéne köszönnöm Audrának a mesés ruhát, aminek köszönhetően valószínűleg imádni fog minket a Kapitóliumi közönség, tudom, hogy meg kéne beszélnem a mentorainkkal a stratégiánkat és tudom azt is, hogy Finnick szemébe kéne, nézzek.

Márpedig azt nem tudom megtenni. Márpedig meg kell. Suttogja legbelül egy vékonyka hang. Márpedig meg kell tenned, mert tartozol neki. Egy ember életével tartozol neki, amit soha nem tudsz visszafizetni.

Óvatosan felállok az ágyról, és csendben mintha csak alvó emberekkel lenne tele a szoba, kilopódzom a fürdőbe. A tükörből és kicsit kócos hajú, kisírt szemű lány néz vissza rám. Mikor sírtam? Észre se vettem, hogy dühömben sírtam is? Vajon Finnick észre vette?

A szekrényből egy egyszerű, fekete ruhát veszek elő, ami kontrasztot teremt a fehér bőrömmel, ami így szinte világít. Új, hosszú hajamban végiggereblyézem az ujjaimat, hogy kicsit kilapuljon és megmosom az arcom. Sokkal jobb, állapítom meg és kilépek az ajtómon.

Az ebédlőben már az asztal körül ülnek, jókedvű szóváltás folyik, de látom, hogy Finnick csak erőlteti a mosolygást. Lehet, hogy őt is megrázta a vitánk…

-          Áh, Pearly – fordul felém Chook vigyorogva – azt hittük nem jössz ki vacsorázni.

-          Meggondoltam magam – mordom és levágódom az egyetlen üres helyre. Finnick mellé. Úgy ülök, hogy egyetlen porcikánk se érjen össze. Talán még ez a legszerencsésebb hely. Így egyáltalán nem kell, ránézzek. Bezzeg bámulhatok bele a másik stylist arcába, akinek még a nevét sem tudom, de mégis folyamatosan dumál, láthatólag nekem és láthatólag teljesen másról, mint a többiek. De sajnos nem értem meg. Mintha egy kicsi, folyamatos zümmögés lenne a fülembe, amitől a hallásom megszűri a dolgokat. Így például csak az jutott el a tudatomig, amikor befejezzük a vacsorát és Hally Belly mindenkit megkér, hogy fáradjon át a nappaliba. És Hally Belly kérésére mindenki feláll és átvonul a nappaliba. Ahol aztán szépen mindenki letelepül Hally Belly pedig kettőt tapsol, mire bekapcsol a nagyképernyős televízió és máris látjuk a bevonulás ismétlését. A tekintetem Finnickre téved. Ő az egyik fotelben ül, én pedig a kanapén Audra és Chook között. Látom a szemén, hogy nem a tévét figyeli. Mintha ő sem akarná látni, amit tett. Pedig csakis ő tehet róla – gondolom duzzogva és összekulcsolom a kezeimet és a tévére függesztem a szemem.

Mindenkinek szép a ruhája, a sminkje. De senki nem smárol egymással. Azt hiszem ezzel valóban vittük a pálmát. Halkan megköszönöm Audrának a gyönyörű ruhát, ő pedig nagy mosoly kíséretében megölel.

-          Nem olyan szörnyű fiú, mint amilyennek gondolod – suttogja a fülembe.

Nem tudom, honnan ismeri Finnicket, de igenis olyan szörnyű, mint amilyennek gondolom.

-          Szóval, fiúk-lányok! – emeli fel mellettem Chook a hangját. – Holnaptól kezdetét veszi a Kiképzés. – A gyomrom, ha lehet, még kisebbre ugrik össze és érzem, hogy a vacsora vissza akar jönni. – Szeretném, hogyha holnap annyira szerelmesek lennétek, mint azt az előbb a képernyőn láttuk és nem annyira, mint most – folytatja Chook. – Nem kérem, hogy folyton smacizatok, de azért néha pár csók… - de nem tudja folytatni, mert az akaraterőm felmondja a szolgálatot és hányni kezdek. Lebucskázok a padlóra és próbálok négykézlábra vergődni, hogy az undorító savas kajamaradék ne rám ömöljön. Fáj a torkom, ahogy próbálok mindent kiöklendezni minnél előbb, és hallom, ahogy Hally Belly Avoxokért sikolt, a többiek pedig döbbent csendben vannak. Kész, nem jön több. Körbenézek. Látom a telehányt szőnyeget, a telehányt ruhámat, a telehányt hajamat és a tévét, amin még mindig a rohadt bevonulás megy.  Érzem, ahogy egy kéz ragadja meg a hátam és állít fel, majd a derekamnál fogva a szobámba vezet, majd onnan a fürdőbe.

-          Jól van, Pearly. Nincs semmi baj – suttog Audra a fülembe. – Segítsek zuhanyozni vagy menni fog.

Lassan, de azért ráfókuszálok Audra arcára, amin aggodalom ül. Próbálok kierőltetni magamból egy mosolyt, de meglátom magam a tükörben és elborzadok. Egy tágra nyílt szemű, falfehér arcú, mocskos lány néz vissza rám.

-          Azt hiszem… - kezdem, de a torkom annyira ki van száradva, hogy alig bírom kipréselni magamból a szavakat. – Azt hiszem menni fog egyedül – mondom és vetkőzni kezdek, mire Audra tapintatosan kivonul.