2013. szeptember 3., kedd

18. fejezet

Sziasztok! 
Szóval ezentúl hetente egy bejegyzés lesz, minden hétfőn, mert akkor valószínüleg ha hétközben nem tudom megírni akkor megcsinálom hétvégén. És amikor már előttetek vagyok öt-hat résszel akkor megint visszaállok a háromnaposra, de most berobbant az iskola, én pedig kicsit el vagyok veszve a sok teendő között.
Erről jut eszembe! Ki hogy kezeli a hirtelen jött krízishelyzetet, avagy a rettegett iskolát? a koránkelést? az idegesítő osztálytársakat (ha vannak)? Ha titeket érdekel hogy én hogyan kezelem akkor nézzétek meg a személyes blogomat ami kint van oldalsávban. és ez nem reklámozás.. áá nem.
Tizennyolcadik fejezet az ugrás után!




A vécékagyló felé görnyedek és próbálom elhúzni a hajam, hogy nehogy megint magara hányjak.  Hallom, ahogy valaki bejön, de nincsen erőm megnézni, hogy ki. Hűvös kezek fogják hátra a tincseimet. Egy lány kezei.
Nem tudom ki az, mert a hányás marja a torkomat és könny szökik a szemembe. Egyszerűen azt akarom, hogy vége legyen.
Óvatosan, remegő lábakkal állok fel, amikor úgy érzem, hogy már nincs mit kiadnom magamból. A tizenkettes lány áll előttem. Ő is remeg. Nézünk egymásra, nagy kitágult szemekkel, amikor hallom, hogy újra kivágódik az ajtó.
-          Pearl! Pearl, jól vagy? – kérdezi Finnick, ahogy belép az ajtón. – Hát te meg mit keresel itt? – néz rá a Tizenkettes lányra.
-          Én… én csak – mondja és kétségbeesetten néz rám.
-          Segített nekem – mondom halkan és a mosdó felé indulok, hogy kiöblítsem a szám. Finnick ellenszenvesen méregeti a lányt, de végül kezet nyújt neki.
-          Finnick Odair.
-          Marigold Everdeen – fog vele kezet a lány, majd újra rám tekint. – Jobban vagy?
-          Sokkal – motyogom. – Pearly vagyok. Pearly Trawler.
-          Örülök Pearly.
Alaposan kiöblítem a szám, miközben a mosdóban senki nem szól egy szót sem.
-          Mi lenne ha… - kimennénk és folytatnánk a Kiképzést, akarom mondani, de a csengő közbeszól.
-          elmennénk ebédelni – fejezem be végül.
-          Együtt? – kérdezi egyszerre Finnick és Marigold és ugyanúgy felrántják a szemöldöküket.
-          Nem, természetesen mindhárman külön asztalhoz ülünk egymástól legalább tizenöt méterre. Persze hogy együtt! – kiáltok fel és most már biztos vagyok benne, hogy valami nincsen velem rendben. Az előbb még okádtam! most meg gúnyolódok… ez normális?
-          Végülis, miért ne? – von vállat Marigold. – Nem tiltja törvény. Legalább ezt nem – jegyzi meg csendben.
-          De a Játékmesterek nem fogják jó szemmel nézni – mondja Finnick.
Majdnem rávágom, hogy szarok rá, de aztán végül másképp döntök.
-          A játékmesterek nemsokára meg fognak minket ölni. Had egyem meg már azok társaságában az ebédemet, akikkel akarom.
-          Igazad van – helyesel Marigold.
-          De aztán ne engem hibáztass, ha…
-          Ha? – kérdezek vissza
-          Ha a mutánsok minket fognak megtámadni az Arénában – fejezi be végül, majd mellém lép és megcsókol. Fogalmam sincs, milyen lehet egy olyan embert megcsókolni, aki előtte hányt, de úgy látszik nem olyan rossz, mert Finnick mosolyogva fog kézen és húz ki a mosdóból, Marigold pedig olyan természetességgel követ minket, mintha mindig is egy csapat lettünk volna.

Kicsit szomorúan nézek le a narancssárgás színű levesemre, amibe apró kis golyók vannak szórva, amik úgy reccsenek szét az ember foga között, mint a mogyoró. Finnicket figyelem, aki Marigolddal társalog.
-          Szóval, lehetne, hogy egy megmutatod nekünk, hogyan kell a nyíllal lőni? Tudod a négyesben nincsen igazán lehetőség ilyenekre – kérdezi olyan természetesen, mintha nem is azzal vádolná a lányt, hogy otthon fegyvert tart és lőni gyakorol.
A lány arcán átfut a meglepődés és a zavar, de csak egy pillanatra.
-          Szívesen megtanítanálak titeket, ha tudnék.
-          Ugyan már. Láttunk – mondom suttogva, bár nem igazán figyelnek ránk. A legtöbben egyedül ülnek az asztaloknál és csendesen eszegetik az ebédjüket. Csak a Hivatásosok ülnek rajtunk kívül egy kupacban és valamin néha nagyokat röhögnek, elég gyakran nézve felénk.
-          Ho… Hogyan? –kérdez vissza és kifut a szín az arcából.
-          Nyugi, nem áruljuk el senkinek, és természetesen mi is tanítunk neked pár dolgot – nyugtatom meg.
-          Például? – kíváncsiskodik és az arca, már újra a rendes színében tündököl.
-          Elég sok vízi növény van a zöldséges állomáson, így azt gyanítjuk, hogy az Arénának is köze lesz a tengerhez, vagy a vízhez – mondja Finnick. Szóval mégis vette, amit délelőtt mondtam neki.
-          Hm… Lehet, hogy igazatok van… Láttátok, hogy lehet horogkészítést is tanulni?
-          Abban is segíthetünk – felelem mosolyogva.
-          Meg hát, egy vizes arénában különben sem hátrány, ha az ember szövetségesei a Négyesből jöttek – teszi fel szinte kérdésként a mondatot Finnick.
Marigoldnak egy pillanatra megáll az evőeszköz a kezében, de aztán teljes nyugodtsággal azt feleli.
-          Talán tőlem is tanulhattok pár hasznos dolgot– mosolyodik el és kezet fog velünk.

Van egy szövetségesünk. 

1 megjegyzés:

  1. Szia! Mostanában kezdtem el olvasni a sztoridat és nagyon tetszik!
    Először kicsit csodálkoztam hogy mennyire Katnissos a tizenkettes lány, de amikor bemutatkozott... ki ő? Az unokatestvére, nagynénje, vagy kicsoda?

    VálaszTörlés