19. fejezet

Sziasztok!

Hát itt van a következő fejezet.
Remélem úgy telt az első hetetek a suliban, ahogyan szerettétek volna!Nekem egész jó volt.
Nemsokára várható egy diziújítás és próbálom utolérni magamat a fejezetekkel, hogy hétközben is tudjak egyet posztolni.
Köszönöm a pipákat!

Fejezet az ugrás után!

Idegesen illesztek fel egy íjat az idegre, és próbálom valami hasonlóképpen kihúzni, mint ahogy az előbb Marigold megmutatta. Viszont az íj nagyon nehéz, és alig bírom megtartani az ideget, ráadásul folyamatosan olyan érzésem van, mintha vissza akarná rántani a kezemet, és így elég nehezen tudok, még arra is odafigyelni, hogy a nyílvessző a helyén maradjon.

-          Figyelj! – kezdi Marigold, ahogy meglátja a satnya kis beállásomat. – Húzd jóval hátrébb az ideget – és megfogja a kezemet, majd jó erősen hátrarántja – körülbelül így a füledig, de ne tartsd az arcodnál, mert akkor megcsap – és egy kicsit oldalra tolta – feljebb a könyököt és célozz.

A nyílvessző valahol a bábu feje és válla között megy el.

-          Azt hiszem ez nem a te sportod Pearl – vigyorog gonoszul Finnick. 

-          Jaj, hagyjad már! – kiált rá Marigold. - Senki nem tud egyről a kettőre megtanulni nyilazni.

-          Valóban? – húzta fel a szemöldökét Finnick. – mintha az előbb valaki itt, egyről a kettőre beletalált volna a bábu szívébe – mondja szinte morfondírozva. Természetesen ő volt az. Ilyenkor, amikor viccelődik, egyáltalán nem hasonlít ahhoz az alakhoz, aki a szobámban ordibált velem. Ilyenkor azt hiszem, hogy minden rendben közöttünk, de néha elkapom a pillantását, ahogy engem fürkész és a szemében valami olyasfajta hidegség és megvetés van, amit nem tudok hova tenni. Nem akarom, hogy ott legyen, mert nagyon zavar, hogy megvet és utál. Magam sem tudom miért, hiszen én sem rajongok érte, de mégis úgy érzem, valamivel nagyon megbánthattam. De én biztos nem fogok bocsánatot kérni. Arra várhat.

-          Igen, nagyon ügyes voltál Finnick – paskolja meg az arcát Marigold. Egészen máshogy viselkedik velünk mióta szövetséget kötöttünk. Sokkal közvetlenebb. – De figyeld, hogy csinálja egy profi.

Egyszerre három nyílvesszőt tesz fel az idegre, az egyiket a bábu szívébe, a másikat a fejébe, a harmadikat pedig az ágyékába lövi.

-          Egyre jobban örülök, hogy szövetséget kötöttünk – mondom csak úgy félhangosan és a kinyiffantott bábut bámulom.

Marigold rám mosolyog: - Na, lássuk, mit tudtok tanítani nekem… Mivel kezdünk?

Először az ehető növények standjához megyünk, avagy a Zöldségeshez és megállapítjuk, hogy valóban nagy a valószínűsége egy vizes arénának.

Marigold egészen gyorsan megtanulja a dolgokat, sok növény ismerős neki. Nem kérdezünk rá, hogy honnan. Nem kérdezünk rá, hogy vajon kijár-e növényeket gyűjteni. Nem kérdezünk rá, hogy mit csinált a tizenkettesben. Nem kérdezünk rá hogy rendszeresen vadászott-e. Nem kérdezünk rá, hogy hogyan nem kapták el. Nem kérdezünk rá, hogy miért nem ölték meg még.

Ezeket a kérdéseket nem tesszük fel.

Ő pedig nem kérdezi meg, hogy néha miért vagyok olyan ellenséges Finnickkel. Hogy miért vagyok rosszul gyakran. Hogy miért hányom ki az ebédet. Hogy miért nem szedem be a gyógyszereket.

A fel nem tett kérdések és a némaság, egyszerre köt össze minket és egyszerre választ el egymástól.

Miután lassan mindhárman megtanultuk, hogy melyik növényt fogjuk majd megenni és melyiket otthagyni, Finnick felveti a lehetőséget, hogy menjünk és próbáljuk ki a szigonyozást.

Belőlem ez először éles tiltakozást vált ki. Sose voltam oda azokért a szigonyokért, mindig úgy éreztem, hogy az az egyik legundorítóbb fegyver a világon. Sokszor láttam, ahogy a gyakorlott halászok egyetlen gyors mozdulattal kapnak el vele, akár több halat is. De azt is láttam már, ahogy az arénában egy erre kényszerített gyerek remegve szúrja bele a társába. én nem akarom, hogy valaha is szigonyt állítsanak belém. És nem akarok senkibe valaha is szigonyt állítani.

Látják rajtam, hogy nem vagyok oda az ötletért, de Marigold és Finnick is egyetért abban, hogy egy vizes Arénában nagy valószínűséggel szigony is lesz.

Finnick visszautasítja a Kapitóliumból kirendelt személy segítségét és szakértő szemmel méri végig a szigonyokat majd választ ki hármat.

Marigoldnak egy közepesen hosszú, nehéznek tűnő darabot, bár a lány könnyedén tartja az oldala mellé. Nekem egy jóval kisebb, könnyűnek tűnő darabot, amit viszont alig bírok megtartani is, így elképzelni nem tudom, hogyan fogom ezt használni, esetleg elhajítani.

Magának pedig egy bronzból készültet választ ki, éles háromágú szigonyt, amivel még jobban erősíti a Poszeidón fia képet, ami lassan kirajzolódik róla a fejemben.

Lelkesen kezd el magyarázni, hogy a szigonynak olyannak kell lennie, mintha a karunk meghosszabbítása lenne. Majd bemutatja, hogyan kell a szigonyt beleállítani a bábuba.

Nem nézek oda. Undorodva hallgatom a placcsanást, amivel a szigony beleáll a bábuba és nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet, amikor egy emberbe áll bele. Vajon van még ideje a szerencsétlennek egyet sikoltani? Van még ideje egyet imádkozni, hogy valahová jobb helyre kerüljön? Vagy csak úgy elsötétedik minden? Milyen lehet meghalni?

A kérdések kavarognak a fejemben, miközben Finnick elindul a bábuhoz, hogy visszaszerezze a szépen megművelt fegyvert, ami a próbababa mellkasába állt. Ott lenne a szíve - gondolom magamban.