21. fejezet

Sziasztok! 
Mivel javarészt arra szavaztatok, hogy két részt hozzak egy héten (hétfőn és pénteken), így úgy is lesz. Ezek a részek is elvileg hosszabbak, mint az ezeket megelőző fejezetek, de azért annyira nem. Szóval közepesek. 
Jelenleg négy fejezettel tartok előtettek, úgyhogy egész jól haladok. 
Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket! Természetesen minden kiderül majd a történetből, ezért is nem válaszoltam az összesre. 
Kérlek titeket, ha elolvassátok a fejezetet, pipáljatok egyet! Csak hogy lássam itt vagytok és hogy nem rossz amit csinálok. Ha meg rossz akkor azt pipáljátok. Sajnálom, de abbahagyni nem fogom. 

21. fejezet az ugrás után!





Próbálok aludni. A könnyű selyemtakaró furcsán rásimul a testemre és olyan meleget ad, amilyet az otthoni takaróim nem.

Körbejáratom a tekintetem a hálószobám mennyezetén, próbálom elterelni a figyelmemet. Sarkokat számlálok. Anyám egyszer azt mondta, hogyha idegen helyen alszok, akkor számoljam meg a sarkokat, majd számoljak el ugyanaddig és kívánjak egyet. És akkor a kívánság teljesülni fog.

Négy. Pontosan négy sarka van a szobának a plafonon.

1…2…3…4.

Győzzem le a viadalt.

Ezt kívánom.

Ahogy kinyitom a szemem, elcsodálkozok rajta, hogy el tudtam aludni. Eszembe jut a tegnapi kívánságom, majd hogy miért kellett elterelni a figyelmemet. Idegesen rúgom le magamról a takarót és meglepően frissen ugrok ki az ágyból és sétálok be a fürdőbe. Valaki egy képet ragasztott a tükörre. Egy képet a tengerről.

Lassú léptekkel sétálok a mosdó feletti tükörhöz és egy könnyű mozdulattal kihúzom a képet a tükör széléből, amibe bele volt állítva.

Akaratlanul is aprócska mosoly jelenik meg az arcomon. Szinte hallom a fülemben, ahogy a hullámok nekicsapódnak a sziklafalnak, ugyanúgy mint az Aratás reggelén és ugyanúgy mint minden reggel. Ugyanúgy mint amikor a nővérem belefulladt a tengerbe. Ugyanúgy mint amikor Fred először mosolygott rám a hajón.

Egy könnycsepp gördül végig az arcomon és mégis mosolygok.

Felkötött hajjal és melegítő ruhában megyek ki az étkezőbe, ahol a reggeliző asztaltól csak Arisz hiányzik. Ahogy meglátom Finnicket egy pillanat alatt elpárolog az a mennyei érzés, amit a tengerről készült kép és a róla eszembe jutott emlékek keltettek bennem. Egy kellemetlen szorító érzés veszi át a helyét, hiszen eszembe jut a tegnapi vitánk, hogy mit csinált tegnap, hogy egyáltalán nem kíváncsi a véleményemre. A szeme karikás, ám ettől függetlenül ugyanolyan szívdöglesztően néz ki, mint eddig bármelyik napon.

Hally kiabál nekem, hogy azonnal álljak neki enni, meg hogy miért kell mindig elkéssek. Fogcsikorgatva foglalok helyet az asztalnál és két fánkot veszek a tányéromra. Eddig életemben egyszer ettem fánkot.

Apa hozta a cukrásztól közvetlenül a nővérem halála után. Valószínűleg ingyen kapta, hiszen abban az időben sok mindenki segített a családunkon, hogy átvészeljük a traumát. Az a fánk ennél jóval kisebb volt és töltelék nélküli.

-          Mivel tegnap nem sikerült megbeszélnünk, hogy mit csináltatok, így most kérdezem meg. Azon kívül, hogy szövetséget kötöttetek ezzel a Marigolddal és összeakasztották a bajszotokat a Hivatásosokkal, mit tettetek? – kérdezi Chook, miközben egy méretes sajtos pogácsát ken meg szilvalekvárral.

Tanácstalanul nézek Finnickre. Én nagyjából azt csináltam, amit mondott – gondolom magamban és elönt a szégyenérzés. Legyél már kicsit önálló! Szólít fel egy magabiztos belső hang.

-          Megtanultuk az ehető növényeket megkülönböztetni a nem ehetőktől, kicsit nyilaztunk és szigonyt is dobáltunk – darálom le gyorsan és remélem, hogy a hangom legalább egy kicsit hasonlított arra a hangra, ami az előbb olyan magabiztosan csengett bennem.

Chook elismerően biccent egyet, majd folytatja.

-          Ma próbáljátok meg a késdobálást, a vívást és a fejszézést is. Fontos hogy minnél több fegyverrel tudjatok legalább egy kicsit bánni! Ne mutassátok, hogy mi megy jobban vagy rosszabbul, legyen titok egészen az Arénáig. Persze egymással megbeszélhetitek, hogy kinek mi megy.

-          És ha semmi nem megy? – kérdezek halkan.

A mentorunk tekintete pár pillanatra találkozik az enyémmel.

-          Akkor reménykedj, hogy gyorsabban futsz, mint a többiek.

Nagyon nyelve bólintok.

A lift felé menet megengedek magamnak egy pillantást Finnickre. Furcsán néma volt a mai reggelinél. Semmi beszólás, semmi gyűlölködő tekintet.

Hangos kopogás hallok a hátam mögül és lihegést.

-          Pearly! – kiáltja egy hang. – A gyógyszereid! – és már be is fordul a folyosóra Hally Belly, egyik kezében az aprócska dobozzal, a másikban pedig egy pohár vízzel.

-          köszönöm – mondom, amikor az említettek az én kezemben vannak.

-          Szeretném, ha itt előttem bevennéd! – mondja ellenszegülést nem tűrő hangon.

Valami jó indokot keresek, amivel elkerülhetem a gyógyszerek bevételét.

-          El fogunk késni – szól mögöttem Finnick. – Pearl gyere, majd beveszed őket liftben. – majd karon ragad és a felvonó felé húz. Mosolygós arccal intek Hallynek.

Mitől vagyok ilyen vidám?

-          Köszönöm – motyogom halkan, miközben lehúzom a vizet, a gyógyszereket az üres műanyag pohárba teszem és a kukába dobom.

-          Pearl, ez nem jó így.

-          Hogy-hogy nem jó? – kérdezek vissza megdöbbenve. – Mi nem jó?

-          Vedd be a gyógyszereket! Nem normális hogy mindent kidobsz, amit megeszel…

-          Hiszen még a reggelim is bennem van! És csak akkor hányok, ha valamitől rosszul leszek.

-          Például undorító dolgoktól? – kérdezi és a szemembe néz.

-          Például – mondom és nem értem, hogy mire akar kilyukadni.

-          Akkor ma inkább hanyagoljuk a csókolózást.

Vissza akarok kérdezni, de kinyitódik a liftajtó és megérkezünk a kiképzőterembe.