22. fejezet

Sziasztok!
nagyon köszönöm a három megjegyzést, ezek szerint a ti fantáziátokat is beindította, hogy vajon miért is fogadta el Finnick az ajánlatot... majd csak kiderül. De nem ebben a részben. Sajnálom, de az még kicsit várat magára. 
Viszont, még mindig előttetek vagyok, és olyat tettem a következő fejezetekben, hogy hűű meg hááá.. úgyhogy most remélem kellő mértékben izgalomba hoztalak titeket, hogy mi lesz majd. 
/igen bridget arról beszélek amit mondtam neked és az nagyon TITKOS./ 

22. fejezet az ugrás után!






Most nem látom sehol a tegnapi kiképzőnőt, csak a többieket, akik közül már páran el is kezdték az edzést.

-          Na gyere, keressük meg Marigoldot! – suttogja Finnick és a kardvívó pást felé húz, ahol a szövetségesünk éppen a kardok között válogat.

Halkan mögé osonok, és a szemeire teszem a kezem.

-          Na, ki vagyok? – kérdezem játékos hangon. Valamikor régen az öcsémmel játszottam ezt nagyon sokat. Úgy mond folyamatosan. Mindig is imádta, hogy befogom a szemét, majd először direkt rosszat mondott én pedig játékosan megböktem a hasát és irtózatos nagyokat nevettünk.

Nagyon nyelek, nem akarok sírni.

-          Hm.. Pearly! – kiáltja Marigold.

-          Igen – vigyorodom el.

-          Szép jó reggelt mindkettőtöknek. A szépfiúnak mi baja? – intézi hozzám a kérdést halkan.

Vállat vonok.

Megbízok Marigoldban, de nem biztos, hogy jó lenne, ha tudná, hogy mit tett Finnick az éjjel. Az se biztos, hogy az jó, hogy én tudom.

Eszembe jut, amit a liftben mondott. Talán önmagára gondolt, amikor azt kérdezte, hogy undorító dolgoktól? Finnick Odair lehet, hogy azért szomorú, mert én azt mondtam neki, hogy undorodom tőle? Félve pillantok felé. Máris a kések között válogat. Nem látom az arcát, de valahogy a testtartásából lehet látni, hogy nincsen jól. Egyáltalán nincsen jól.

Természetesen a karddal sem voltam valami ügyes. Talán egy fokkal jobban ment, mint a szigonnyal, hiszen jóval könnyebb volt, de még így sem értem el például a Hivatásosok szintjét. Bár hármunk közül én voltam a legügyesebb ez mit sem számít. Finnicknek ott lesz a szigonya, Marigoldnak a nyilai, nekem pedig az, hogy fel tudok emelni egy kardot.

Az ebédnél ismét egy asztalhoz telepedtünk le.

-          Ti tudjátok már, hogy mit fogtok bemutatni? – kérdezi Marigold, miközben a szezámmagos-fokhagymás csirkemellet kezdi el felvágni, amihez nekem is nagyon megjön az étvágyam, így válasz helyett elmegyek, hogy szerezzek magamnak egyet.

Az oldalsó, élelemmel megrakott asztaloknál, már kevesen téblábolnak, a legtöbben már leültek és falatozni kezdtek. Mint például a Hivatásosok, akik most összedugott fejjel tervezgetnek valamit. Gyanús.

Rajtam kívül csak egy aprócska fiú és egy beesett arcú lány áll az asztalok mellet. A hatodik körzetből! Magamban elmosolyodok, hogy eszembe jutott. Valamit akkor is láttam ebben a lányban. Ő az, akinek a testvérét is kihúzták, akiknek az anyján látszott, hogy drogfüggő. Talán a lány is az?

Nincsen merszem közelebb menni hozzá, csak figyelem, ahogy a kajákat a tányérjára pakolja. Rengeteget. Vajon milyen lehet a helyzet a hatodikban? Milyen lehet a többi körzetben?

Ezekre a kérdésekre egyedül, most van esélyem választ kapni. És mégse tudom rávenni magam, hogy csak úgy odaüljek akárkihez és beszélgetni kezdjek vele. Hiszen pár nap múlva ki kell nyírjuk egymást!

Szomorúan csüccsenek vissza az asztalunkhoz, ahol Marigold lelkesen magyaráz arról, hogy mennyire szeretne egyszer eljutni a tengerhez.

-          Elképesztő lehet! Otthon van egy kis tó, egyedül ott láttam még csak nagyobb állóvizet, meg ahogy hoztak ide minket láttam pár percig a tengert, sötétedés előtt. Az a sok víz és halak és hajók… - sóhajt.

A kép jut eszembe, amit ma reggel a fürdőben találtam. Újra elönt az a kellemes, de talán egy kicsit fájdalmas érzés, ami akkor.

-          Igen, tényleg elképesztő – mondom mosolyogva. – Képzeld el, egyszer kint voltam egész este a tengeren. és ott ért a hajnal – idézem fel az emléket.

Nem mondom, hogy kivel voltam. Mert az most nem érdekes. Freddel voltam. Csak feküdtünk egymás mellet és az eget néztük. A csillagokat. Néha beszélgettünk. Aztán Fred elaludt én pedig arra gondoltam, hogy vajon miért halt meg a nővérem. Tökéletesen emlékszem az akkori gondolataimra. Hogy miért pont velünk történt. Aztán hajnalodni kezdett.

Ahogy a Kiképzőterembe vonulunk az ebéd után, elfog a rettegés. A Játékmesterek egyre éberebben figyelik a mozdulatainkat, hogy mit csinálunk, kivel beszélünk, mi hogyan megy. Rettegek, hogy semmit nem tudok, majd bemutatni nekik. Mi lesz, ha tényleg semmi nem fog menni. Ha csak öt vagy még kevesebb pontszámot kapok.

Nagyot sóhajtok. Semmi. Akkor is ugyanúgy bemegyek az Arénába. Hála Finnicknek támogatóink lesznek. De milyen áron? Gondolom magamban és Finnre nézek. Pont Marigoldnak int, hogy próbáljuk ki a tüskés buzogányokat.

A pást szélén állok, előttem körülbelül fél méterre a kitömött bábu. A feladatom az, hogy belevágjam a buzogányt minnél erősebben. A probléma csak az, hogy még ez is, a legkisebb méretű tüskés izé is borzasztóan nehéz. Nem hogy az embernek csapni, de felemelni sem tudom. A Hivatásosok a sarokbon figyelnek és rajtam röhögnek. Elönti az arcomat a pír és megpróbálom menteni a menthetőt. Nem akarok én lenni az első áldozatuk. Nem akarok én lenni a szegény, gyönge lány, akit az állítólagos szerelme véd meg. Mélyen beszívom a levegőt. A családomra gondolok, Fredre, a képre a tengerről, a sós levegőre, a hullámverésre és meglendítem a buzogányt.

A nevetés megszűnik, a bábu feje pedig a földön landol.