25. fejezet

Sziasztok!

Mint azt olvashattátok, a Wifi probléma megoldva, úgyhogy vissza tértem internet.:) 
Örömmel jelentem, hogy jól haladok a sztorival, minden rendben, nem fogom abbahagyni. 
Eggyel nőtt a rendszeres olvasók száma! Sally kommentjét is nagyon köszönöm, és a kilenc pipás is köszönöm♥ 
Jó látni hogy itt vagytok, olvastok, lehívjátok az oldalt. stb. 
huszonötödik fejezet az ugrás után! 





Egy egyszerű piros ruhában lépek ki a szobából. A hajamat összefogtam, de néhány tincset elöl hagytam. Mezítelen lábujjaimmal beletúrok a folyosón lévő puha, bolyhos szőnyegbe és arra gondolok, hogy ma vagyok utoljára szabad. Legalább ennyire. Legszívesebben egész nap itt állnék, élvezném, hogy a kis bojtok a lábujjamat csiklandozzák. Fura dolog.

-          sziasztok – mondom halkan, ahogy belépek az ebédlőbe. Itt a padló le van kövezve. Kiráz a hideg, ahogy a hűvös a lábamon keresztül felfut a testemen, végig a gerincemen.

-          Ülj le Pearly! – mondja Chook és óvatosan kihúzza maga mellett a széket.

-          Mióta lettél te ilyen gondoskodó? – kérdezi Hally összehúzott szemekkel.

-          Tessék? – hökken meg Chook.

-          Miért kell folyton pátyolgatni? Tizennégy éves, csak ki tud húzni önmagától egy széket! – csattan fel Hally én pedig megrökönyödve állok továbbra is a hideg kőpadlón. Meg vagyok rökönyödve a beszélgetéstől és attól, hogy Finnick nem néz a szemembe.

-          Hally! Pearly beteg! – ordít most már Chook.

-          Dehogy beteg! Hiszen mindenki tudja, hogy csak egy kislány, aki megjátssza magát, hogy ő kerüljön a középpontba! – sivít Hally és dühtől izzó tekintettel mered rám.

Nekem pedig gyökeret eresztenek a lábaim a hideg kőpadlóba és nem tudom, hogy mit tegyek. Nem zavar, hogy Hally hazugnak tart. Tartson, aminek akar az a kis kapitóliumi senki. De Finnick még csak fel sem nézett egy pillanatra. Csak bámulja az előtte lévő tányért.

-          Finnick – suttogom akaratlanul és egyszerre önt el a bűntudat és a kellemes melegség, amikor a megszólított rám pillant.

-          Nem akarsz enni Pearl? – kérdezi, úgy mintha nem is pár másodperccel ezelőtt üvöltött volna a két felnőtt.

-          de – mosolyodok el akaratlanul és a mellette lévő székhez megyek, kihúzom és miközben lehuppanok, már körül is nézek, hogy mi van az asztalon.

-          Jól áll a piros – állapítja meg Finnick.

-          Azt hiszem marhahúst eszek – felelem rá végül.

Hally Belly és Chook bámulnak ránk.

-          Én nem vagyok hajlandó felkészíteni őket – mondja Hally és kiviharzik a szobából.

-          Mire kéne felkészítenie? – kérdezem, miközben elveszek egy nagy átsült darab marhát a tányérról.

-          Az interjúra – feleli Chook kissé lassan.

A gyomrom hirtelen összeugrik és azzal a lendülettel visszadobom a húst a tányérra.

-          Én nem tudok interjút adni – jelentem ki egyszerűen és nagy hévvel felállok az asztaltól.

-          pedig muszáj lesz – mondja… Arisz. Hitetlenül nézem az előttem lévő nőt, aki úgy néz ki mint egy teljesen normális ember. A szeme nincsen bevérezve, elgondolkodva fürkész engem vele, egyszerű szürke póló van rajta, farmerral, meg van mosakodva és a haja is élettel telin hullik a vállára.

-          Mi… miről maradtam le? – kérdezem, miközben a szemem Chook és Finnick között ugrál.

-          Kaptam egy baromi erős nyugtatós és gyógyszert. Az történt – mondja kissé gúnyosan Arisz. – És gyerekem meg kell csinálnod az interjút. Én segítek neked. Ezért adták ezt a cuccot a kapitóliumiak, hogy jobban legyek. Mert a negyedik körzetből kell a lány kiválasztott. Nélküled nincs viadal! – mondja szinte boldogan. – Fontos vagy.

Furcsán méregetem ezt az új Ariszt, akit eddig még csak nem is láttam. Eltűnt a révedező tekintetű nő, a drogos és helyette itt van ő, akiről tényleg el tudom képzelni, hogy megnyert egy viadalt. Aki éppen Finnicknek rak kaját, mert szerinte „Kell rá egy kis hús, mert az arénában nem lesz mit enni”

-          És íme: a nő, akibe beleszerettem – suttogja nekem Chook mosolyogva, boldogsággal a tekintetében.

Önkéntelenül is elmosolyodom.

Ez az a tekintet, ami annyi fájdalmat, de annyi örömöt is okoz. Amit az apám szemében láttam mindig, ha anyára nézett. Amit az anyukám szemében láttam, amikor az apámra nézett.

Ez az a tekintet, amit egyetlenegyszer láttam Fred arcán. Azon a napon, amikor kihúztak, amikor kisorsoltak, amikor megcsókolt.

És ez az a tekintet, amit akkor látok, amikor oldalra nézek, a tükörbe és Finnickre gondolok.