27. fejezet

Sziasztok!
Nagyon köszönöm az előző részre érkezett 12 (!) pipát és két kommentet, örülök, hogy itt vagytok és jeleztek, nagyon köszönöm. 
Köszönöm a +2 feliratkozót, így mostmár 6 a rendszeres olvasóim száma... Nyugodtan lehet ám menni többiek feliratkozni.:) 
Jöjjön a 27. fejezet! 




Idegesen babrálok a ruhám anyagával, miközben azon gondolkodom, hogy mit is kéne válaszolnom Arisznak. A kérdés nagyon egyszerű: Mi nyűgözött le legjobban a Kapitóliumban.

De nincsen válaszom. Engem nem nyűgözött le túlságosan a város. Szép, különleges, de bizarr, ijesztő és idegen nekem. Valami olyasmi, amit szeretek nézni, de nem szeretek megismerni, vele létezni. De ezt nem mondhatom, mert akkor rögtön meggyűlöl az összes Kapitóliumi ember, akik viszont imádják a városuk. és persze önmaguk. Ha a várost nem tudom megdicsérni, hát megdicsérem az embereket.

-          Azt hiszem, az a sok kedvesség és szeretet, amit a Kapitóliumi emberektől kaptam. – A többes szám hazugság. Egyedül Audrától kaptam igazi kedvességet. Hally Bellytől pedig szó szerint csak gyűlöletet kaptam és megvetést.

De ez a mondat legalább részben igaz.

-          Mosolyogj bájosan! – parancsol rám Arisz, talán egy fokkal keményebben, mint az jólesik az embernek, és kicsivel feljebb tolja az államat. – Nézz a szemembe. Mosolyogj. Néha nézz a közönségre.

-          milyen volt a válaszom? – kérdezem feszengve, mert nem igazán törődik vele, hogy mit is mondtam.

-          Egész jó. Illik a bájos és elbűvölő, elbűvölt szerepkörhöz.

Nagyot nyelek és bólintok. Bájos, elbűvölő, elbűvölt. A stílus, amit kitaláltak nekem. Finnick pedig a vonzó és magabiztos. Kettőnk szerelme a nagy tragédia, hiszen nem élhetjük le életünket közösen, hiszen valamelyikünk meghal. Vagy mindkettőnk. Ez a Mi mesénk, amit reméljük, hogy bevesznek a Kapitóliumiak. A mese, ami nekem talán most közelebb áll a valósághoz, mint eddig bármi, ami a Kapitóliumban történt. Hogy Finnicknek mit jelent ez az egész? Fogalmam sincs.

-          Mit gondolsz a többi Kiválasztottról, esetleg szövődtek-e szövetségek? – szegezi nekem a kérdést Arisz.

Egy rövid ideig nem tudom, mit mondjak. mégsem árulhatom el valójában, hogy milyenek, vagy hogy kik a szövetségeseim. Ezért hát folytatom a színjátékot.

Bájos kacaj.

-          Sajnos ezt nem árulhatom el, de az Arénában minden kiderül – mondom és úgy vigyorgok mint a vadalma. Mintha tényleg örülnék neki, hogy Ó, de jó, mind bemegyünk az Arénába, lesz egy nagy buli, aztán nekiállunk gyilkolászni és a végén csak egy nyer. Ó, de jó.

Arisz bólint.

-          Figyelj. A nyakamat teszem rá, hogy Caesar rá kérdez a Finnick ügyre.

Aprót bólintok, jelezve hogy egyetértek, figyelek.

-          Játszd el, hogy szerelmes vagy. Játszd el, hogy mennyire szomorú vagy, de ha kéne, meghalnál Finnickért. Játszd el, hogy közös életet terveztetek.

-          De hát Finnick önként jelentkezett! – csattanok fel, ahogy leesik, hogy hiba csúszott a számításba.

Így hogy Arisz kimondta hogy meghalnék Finnickért talán drasztikusan hangzik. A lelkem egyik fele azt mondja, hogy bizony hogy meghalnék érte, míg van egy másik, ami csak annyit mond, hogy: Otthon várnak.

Otthon. Ez az egy szó, egyszerre telít meg melegséggel és könnyekkel. Ez az egy szó előhozza az élni akarásomat.

-          Azt nem fogja neked felemlíteni.

-          Miért nem? – kerekedik el a szemem.

-          Mert az az adu ász kérdése Finnickkel szemben – mondja nemes egyszerűséggel Arisz.

-          És mit találtatok ki az adu ász kérdésre? – kíváncsiskodom.

-          Finnick azért jelentkezett önként, mert meg akar téged védeni az Arénában.

-          értem.

Igazából engem a valódi válasz érdekel, hogy Finnick miért jelentkezett önként. hogy miért mentette meg Fred életét. Hogy miért csinálta ezt az egészet.

-          Valószínűleg fel fog tenni kérdést a családoddal kapcsolatban is – folytatja Arisz. – Hogy vannak-e testvéreid, hogy vajon mit gondolnak, ha most néznek.

-          Mit mondjak neki?

Nem mondhatom el, hogy a nővérem meghalt, mikor még nem is ismertem, az öcsém pedig azt sem tudja pontosan, hogy mi az a viadal, mert a szüleink még a széltől is óvják. Hogy apának, már évek óta nincs állása. Hogy muszáj kimennem a tengerhez emlékezni. Hogy folyton megy a tévé, mert anyám utálja a tengert, mert az elvette a lányát. Ezt nem mondhatom el.

-          Mond, hogy várnak haza és nagyon szurkolnak neked. Mesélj az öcsédről.

-          Honnan tudod, hogy van egy öcsém? – szalad fel a szemöldököm.

-          Attól még, hogy nem igazán látnak a Négyesben, én még ott élek – adja meg a magyarázatot Arisz.

-          Tud a nővéremről is? – csúszik ki a számon a kérdés.

-          Igen.

-          Róla is kell, beszéljek? – érzem, ahogy a feltörekvő könnyek kezdik összehúzni a torkom.

-          Nem.

A levegő élesen tör ki a mellkasomból, ahogy megnyugszom és sietve nyelem le azt a pár könnyet, ami előbújni készült.

-          Pearly, nem bíróságra készülsz, hanem egy interjúra. Caesar segíteni fog neked. Csak légy bájos és kedves. És persze nagyon szerelmes. És akkor minden rendben lesz – nyugtat tovább Arisz, tőle nem megszokott kedvességgel a hangjában.

-          Szerinted van esélyem? – kérdezem halkan. Tudni akarom, hogy mit gondol valójában. Hogyha az életösztönöm felülkerekedne, a jelenleg érzett vonzódásomon, akkor vajon képes lennék-e megnyerni a viadalt. Egyáltalán van-e erre minimális esély.

-          Nem sok – mondja fejcsóválva Arisz. – Finnick mellett lesznek támogatóid ez biztos, de nem tudom, milyen Aréna lesz, milyenek a többiek és hogy hogyan reagálsz majd az Arénára.

-          Mi lesz, ha odabent lesz rohamom? Vagy rosszul leszek? – kérdezem, bár nem mintha sokat számítana. egy két nappal több vagy kevesebb. Bár, ha azt nézzük, hogy az az egykét nap van hátra az egész életemből, akkor igenis számít.

-          Mi lenne? Akkor megvárod, míg jobban leszel. Nem tudjuk, milyen gyógyszer segíthetne, hiszen amelyik elvileg segített volna, az elég rossz reakciót váltott ki – magyarázza a mentorom.

Bólogatok. Nem tudok erre mit mondani. Vagyis nincsen semmi, ami segítene rajtam.

-          A Hivatásosok el akarnak majd kapni.

-          Akkor kénytelenek lesztek megölni őket.

-          De én nem ölök – mondom és görcsbe rándul a gyomrom. Én nem tudok ölni.

-          Márpedig muszáj lesz – válaszol keményen Arisz.

Muszáj. Muszáj részt vennem a viadalon, muszáj ölnöm, muszáj meghalnom. Azt hiszem arról, hogy mi történik az életemben, már nem én döntök.