28. fejezet

Sziasztok!
Nagyon köszönöm, az előző részhez érkezett 10 pipát és a kommentet! Csak ismételni tudom önmagam: örülök hogy itt vagytok! 
Lett +4 feliratkozó, jelenleg tizen vagyunk, de jöhettek még.! 
Felhívom a figyelmeteket az új aloldalra "Ajánló, avagy nézz be hozzájuk is!" Itt minden héten egy-egy blogot fogok ajánlani azok közül amiket én olvasok. 
És most jöjjön a 28. fejezet! 




Érzem, ahogy az előkészítő csapat tagjai először lealapozzák az arcomat és kicsit a nyakamat is. Aztán a szemhéjamra kennek festéket, majd a szempillámat húzzák ki, és a felső szemhéjamat. Az ajkamra világosbarna rúzs kerül, valami hasonló, mint a háló színe. A hajamba virágokat, tengeri csillagokat és hálódarabokat tesznek, majd a nagy tükör felé fordítanak, hogy megnézhessem magam.

Mindig elcsodálkozom rajta, hogy a Kapitóliumban mindenkiből szépséget tudnak varázsolni. Most belőlem is.

A szemem nagyobbnak tűnt, mint általában, néhány tincs az arcomba lógott, de mégis rendezett volt az összhatás.

Furcsa szorítást éreztem a torkomban. Ezek az emberek, akiknek még csak a nevét sem jegyeztem meg, megtettek értem mindent, amire ők képesek. Úgy segítettek, ahogy tudtak és én még csak a nevüket sem tudom.

Olyan vagyok, mint bármelyik szörnyű Kapitóliumi akik még csak meg sem jegyzik a Kiválasztottak nevét, csak arra várnak, hogy meghaljanak.

Sorban megölelem őket és megkérdezem a nevüket. Furcsán magas hangon bemutatkoznak nekem és megdicsérnek, hogy mennyire csinos vagyok.

Flora, Sebastion és Livius. Az előkészítőim neve. Valószínűleg estére már el is fogom felejteni, de most sokkal jobban érzem magam. Nem vagyok Kapitóliumi, még csak nem is hasonlítok a Kapitóliumiakra.

Ahogy kilépek a folyosóra Audrával találom szembe magamat.

Halványan elmosolyodom. 

-          Szurkolunk neked Pearly – mondja és megajándékoz egy igazán nagy mosollyal. Próbálok hasonlóan lelkesedni az este iránt.

Nem igazán megy.

Apró köhintést hallok jobbról és ahogy arra fordulok Hally Bellyt pillantom meg.

-          Igyekezz, a többiek már csak rád várnak – mondja elképesztően dühös és megvető hangon.

Megölelem Audrát.

-          Holnap reggel találkozunk – súgja a fülembe.

A viadal előtt.

A nappaliban már valóban mindenki készen áll az indulásra. A szívverésem felgyorsul, ahogy Finnickre nézek. Egyszerű fehér inget adtak rá, valami hasonlót, mint az elvileg rajta lenne a Negyedikben, a nadrágja pedig egy fekete, Kapitóliumi darab szűkített fazonú, hasonló hálóval rajta, mint az enyém.

A tengerszínű szemeit az enyémbe fúrja. Állom a tekintetét és bátorítólag rámosolyogok.

-          Induljunk! mondja Chook.

-          Szépen kirittyentettek – morogja nekem Arisz. úgy látszik még mindig hat nála a gyógyszer.

-          Ezt akár vehetem dicséretnek is – válaszolok neki mosolyogva. – Köszönöm, hogy segítettél a felkészülésben – csúszik ki a számon, amit már rég meg akartam neki mondani. Hogy igazából hálás vagyok neki, hiába mogorva és durva akkor is segített.

-          Ez a dolgom.

-          Azért köszönöm.

A piros bársonnyal székekből huszonnégy áll a színpad mellett. Oda fogunk ülni. Sorban fognak minket felhívni. Előbb a fiúkat, majd a lányokat. Én elég hamar sorra fogok kerülni, ahhoz képest, hogy például Marigoldnak mennyit kell majd várnia.

Érzem, ahogy egy kéz az enyémre kulcsolódik.

Érdeklődő tekintettel nézek Finnickre.

-          Vigyázz, mert a Hivatásosok minket néznek – suttogja a fülembe.

Aprót bólintok és apró, titokzatos mosolyt erőltetek az arcomra.

-          Sokkal jobb – mondja nevetve és könnyedén megpuszilja az arcomat, mintha ez mindennapos lenne.

-          Nekem ez nem megy – suttogom halkan és érzem, ahogy az első könnycsepp végiggördül az arcomon.

-          Mi nem megy Pearl? – kérdezi összeráncolt tekintettel.

-          Ez az egész. Hogy neked ez az egész egy rohadt színjáték, hogy mindenféle kétes értelmű megjegyzéseket teszel, de aztán gyűlölettel nézel rám, hogy nem tudom, hogy te mit érzel, és már azt sem tudom, hogy én mit érzek, mert nem akarok semmit érezni, de mégis. és nekem ez már túl sok. Túl sok érted Finnick? – fakadok ki és az első könnycseppet most még kettő követi.

Finnick kikerekedett szemmel néz rám.

-          Nem vonhatsz felelősségre ilyen dolgok miatt – mondja kissé sértett dolgon. – Én csak teszem, amit megbeszéltünk. Azt hittem, hogy ez neked is menni fog, de úgy látszik, hogy te ezt nem bírod. nem tehetek róla. Nem tehetek róla, hogyha félreérted a mondataim, vagy a tekintetem. nem vonhatsz felelősségre ilyen dolgok miatt – sziszegi nekem, mert közben megszólal a gong és mind leülünk, hogy meghallgassuk az első körzet lány kiválasztottját. Ám én egy pillantást sem vesztegetek rá, csakis Finnick arcát nézem. Nem mondta, hogy ő is úgy érezne, mint én. Csak sértődöttnek látszik és kicsit megbántottnak.

Nem tudok neki mit mondani. Nem akarok neki semmit mondani. Szeretnék egy párnát, amibe elrejthetem az arcomat, hogy ne kelljen többé rá nézzek. Hogy belesírhassak gyerekes módon, hátha úgy nem hallja a világ és nem tudják, hogy mennyire gyenge vagyok, és mennyire szeretnék más lenni, de nem megy.

Szeretnék nem rá nézni. De kénytelen vagyok. A szeme fogságban tart. A tekintetéből sugárzik, hogy nem ért. Nem érti, miért teszem azt, amit teszek. Hogy miért borultam ki neki. Hogy miért mondtam el neki a dolgokat, amiket érzek, gondolok.

Nekem természetes volt, hogy megosztom vele. Most mégis úgy érzem, hogy mindent elrontottam. Még a színjátékot is tönkretettem, amiben eddig szeretett. Vagy legalább az emberek többsége azt hitte, hogy szeret.

Erőnek erejével kiszakítom a tekintetem az övével és az ölembe bámulok. Túl fogom élni a viadalt. Haza megyek és mindent elfelejtek. Talán akkor boldog leszek. De ameddig ő él, és én is, soha nem tudom kiverni a fejemből.
A viadal megoldja ezt a problémát.