29. fejezet

Sziasztok! 
köszönöm a pipákat és a feliratkozónak is köszönöm, hogy csatlakozott! 
Sajnos vagy nem azt kell mondjam, hogy szinte utolértem magam a fejezetekkel, úgyhogy lehet ráállok a csak hétfőn posztolok dologra... Mit szólnátok hozzá? Ugyanis őszi szünetben (ami nemsokára itt van. juppi^^) nem leszek itthon, és nem biztos hogy lesz Wifim, viszont írni, anélkül is tudok, úgyhogy őszi szünetben megpróbálom visszahozni magam és utána újra visszaállok a heti két posztra... úgyhogy itt van a 29. fejezet, a 30. fejezet pedig akkor jövőhét hétfőn. 
Íme az interjú! 




Kivételesen musik: Coldplay: Atlas

Látom, ahogy Marigold az utolsó előtti széken izgatottan ücsörög egy egyszerű barna ruhában. Látom, ahogy a mellettem lévő Kiválasztottak egyre kevesebben lesznek. Látom, hogy Finnick szája mozog. Látom, hogy a csiptetős jegyzetes nő felém lép és int.

Én jövök – tudatosul bennem.

Próbálok magabiztosan kivonulni a színpadra, így ahogy a lépcsőkön felmegyek, nem a lábamat bámulom, ahogy szoktam, hanem máris Ceaserra és a közönségre mosolygok, próbálok egy támaszpontot találni. A szemem megáll a tömegben egy páron. Káprázik a szemem – gondolom magamban, hiszen azt hiszem, a szüleimet látom. Kettőt pislogok és eltűnnek. Ekkor jut eszembe, hogy figyelnek. A szüleim, ott ülnek a kis tévénk előtt és azt nézik, ahogy a lányuk, én, interjút ad az Éhezők Viadala előtt. Ez az utolsó alkalmam, hogy üzenjek valamit. Ezért hát a kamerába nézek és egy igazi hamisítatlan mosolyt húzok a számra. Remélem, hogy tudják; nekik szól.

A tömeg tapsol és őrjöng. A maguk módján kedvelnek, szeretnek engem.

-          Íme, Pearly Trawler, a Negyedik Körzet elbűvölő Kiválasztottja – harsogja Ceaser a mikrofonjába és a hangja felerősödve zeng a terembe és beránt a valóságba.

Elbűvölő.

Integetni kezdek, azon a kis távon amíg Ceaserhoz nem érek.

-          Szia – köszönök neki, rögtön letegezve, amin a közönség kuncogni kezd.

-          szia – válaszol a showman, miközben a kezével mutatja, hogy üljek le a piros fotelba.

Mikor már mindketten ülünk és a közönség is elcsendesedik, felteszi az első kérdést.

Óvatosan oldalra dönti a fejét, mintha nem tudná, mit kell, kérdezzen, de persze tudja.

-          Hogy vagy Pearly? Hogyan érzed magad, itt nálunk a Kapitóliumba? – kérdezi csillogó szemekkel.

Hogy lehet valaki ilyen lelkes? – gondolom magamban. Hogy tudja így szeretni ezt az egészet?

-          köszönöm, nagyon jól. Remekül érzem magam – felelek csilingelő hangon, és próbálok bájosan kacagni. – Mind sokan másokat, engem is elbűvöl a város és ez a sok szeretet, amit a közönségtől és a segítőimtől kapok, amit itt is meg szeretnék köszönni – fejezem be az áradozást. Egészen könnyen megy. Eddig.

-          Bizony, a Kapitólium csodálatos hely… Nem igaz? – kacsint a közönségre. – Nagyon szép a ruhád, talán szebb, mint a bevonuláson, ahol mindannyiunkat elkápráztattatok a társaddal. De persze ott nem csak a ruhátoknak volt szerepe – kacsint megint.

Mi van vele? Tikkel a szeme?

Akaratlanul is elpirulok, ahogy eszembe jut a Bevonulás.

-          Mond csak Pearly, mi van pontosan közted és Finnick között? Szerintem egész Panem kíváncsi – faggat, és a közönségre néz, akik hangosan kiabálva adják a tudtomra, hogy igen, ők is kíváncsiak. Én is – jegyzem meg magamban.

-          Én… - kezdem, de megbicsaklik a hangom. Akaratlanul is kifelé fordulok, oda ahol Finnick ül és engem figyel. – Szeretem – suttogom és hallom, hogy még így is megremeg a hangom.

A közönség halk sóhajtást hallat, de sokan vannak, akik morognak és átkozódnak. Nem csak én szerettem bele Finnickbe.

-          De innen csak egyikőtök mehet haza – mondja gyengéden Ceaser.

Felé fordulok.

-          Tudom – suttogok még mindig. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp folyik le az arcomon. Ó, a francba.

-          Mond Pearl… Mit szeretnél, azt hogy te menj haza, vagy inkább Ő.

Nem gondolkozom a válaszon. Egyetlen lehetőségem van, hogy megyőzzem a közönéget. És az ez. Most kell, elhiggyék, hogy halálosan szerelmes vagyok. Nekem is el kell hinnem, hogy az vagyok.

-          Azt szeretném, hogy éljen.

És megszólal a csengő.

Hallom, ahogy a közönség hangosan tapsol, de nem akarom látni. Lesietek a színpadról. Nem sikerült elbúcsúznom a szüleimtől. Nem sikerült elbűvölnöm senkit. Nem sikerült semmit, csak az, hogy gyengének látnak. Egy senki vagyok, aki szerelmes Finnick Odairba. Egy senki, akinek nem lesznek támogatói. Egy senki, aki nem fog nyerni.

Csendesen szipogok és még arra sem nézek föl, amikor Finnick gyengéden megérinti a vállamat. ő jön. Menjen már.

Csupa jelentéktelen dologgal kezdenek, sablonkérdésekkel, amikkel nem akarok törődni. De aztán jön a nagy durranás. Amire Arisz azt mondta, hogy ez az „Adu ász”. Hogy miért jelentkezett Finnick önként.

Itt nézek fel. Azt szeretném, hogyha Finnick ezt nekem mondaná el. Hogyha végre megtudnám, hogy mi folyik itt, hogy mit miért csinál. Azt akarom, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.

És Ő rám néz.

-          azért jelentkeztem önként… - megbicsaklik a hangja. – Önök nem tudják, hogy milyen az, amikor az egyetlent, akit szeretnek talán halálra ítélik. Amikor találkozik a tekintetük és reménytelenséget látnak az Övében. Amikor nincsen erejük rá nézni, mert félnek, hogy azonnal kirontanának a tömegből, hogy megmentsék. – Hiába beszél a közönségnek, végig rám néz. Valahonnan a szívem felöl, melegség kezdi elönteni az egész testemet. Eszembe jut az Aratás reggele. A hullámverés. Ahogy visszhagzik a nevem a Főtéren. Ahogy találkozik a tekintetem Finnick Odairével. – Amikor meghallottam az Ő nevét, tudtam, hogy mit kell tennem. Vele kell legyek. És ez csak egy módon volt lehetséges. Az pedig ez volt.

A kellemes melegség, elönti mindenem. Tudom, hogy elpirultam, érzem, hogy a szívem gyorsabban ver, mint eddig bármikor. Tudom, hogy lehet az egész színjáték. De most nem érdekel. Azt akarom, hogy hihessem ezt egy ideig. Hogy legalább most hihessem ezt. Hogy erre a maradék időmre boldog legyek.

Nem érdekel már az igazság.

Azt hiszem szebb ez a hazugság.

De hogy nekem megéri-e?

Lehajtom a fejem és újra az ölembe fekvő kezeimre figyelek. Hallom a gongot. Tudom, hogy Finnick leül mellém. És a keze az enyémre fonódik.

Megéri.