30. fejezet I. rész

Sziasztok!

Mint látjátok, tudjátok, észrevettétek, elérkesztünk a viadal előtti utolsó estéhez. 
Azt hiszem ez egy sarkallatos pontja a történetnek. Mindig is, már a legelején is tudtam, hogy ez lesz az az este ahol fény derül a dolgokra. És most tessék. Itt vagyok, vagyunk. 
Azért az I. rész felirat, mert a fejezet két fejezet hosszúságú lett, és nagyon összefügg de mégsem akartam egyszerre lehozni, úgyhogy így lett megoldva. Remélem nektek is jól telik a szüneteteket, és így temérdek szabadidőtökben sem feledkeztek meg rólam.:3
Mit szóltok az új dizihez? Ha kommentelni akartok, a kis + jelre menjetek a fejezet sarkában. Mindenkit csak bíztatni tudok hogy kommenteljen, én nagyon várom, hogy mit szóltok akár erről a fejezetről, akár az egész történetről. 

30. fejezet I. rész az ugrás után!





A gyomrom apró labdává szűkül. Érzem ahogy az ebédre evett kevés étel kavarog a gyomromba. Kapar a torkom, de a szememet az összekulcsolódott kezeinket tartom, aztán kénytelen vagyok rémülten ránézni.

-          menjünk – suttogom.

Értetlenül néz rám, én pedig próbálom visszatartani a gyomromat.

Nincsen időm magyarázkodni. Egyszerűen felpattanok és őt is magammal húzom. Senki nem próbál meg megállítani érdekes módon, csak a többi Kiválasztott néz minket furcsa szemmel. Egyetlen bocsánatkérő tekintetet tudok küldeni Marigold felé. Ő csak megértően bólint.

Ahogy a lift felé szaladok, mindenhol utat nyitnak nekem, mintha előre tudták volna, hogy át akarok törni az összefonodó karokon, az egymáshoz érő vállakon, a boldogan csevegő embereken.

Ahogy a lifthez érek, meglepődve és jeges félelemmel veszem észre, hogy Finnick keze már nincsen az enyémben. Valahol elhagytam. Hirtelen nevetnem kell. Elhagytam Finnick Odairt. Könnyes szemmel a nevetéstől és a hirtelen rosszulléttől nézek körbe. És meglátom. Felém szalad, majd lihegve áll meg előttem.

-          Mi … Mi volt ez Pearly Trawler? – kérdezi még mindig levegőért kapkodva. Ahogy az bronzos haját nézem, elkap a vágy, hogy beletúrjam a kezem.

-          Ne hívj az egész nevemen. Hívj csak Pearlnek. Ahogy szoktál – mondom furcsán magabiztosan, de azért csendesen.

-          Azt hittem nem szereted – néz rám mosolyogva.

-          Én is azt hittem – válaszolok neki, és megint elnevetem magamat. – Sok minden megváltozott mostanában.

-          Pearl ugye tudod, hogy … - kezd bele, de félbe szakítom.

-          Tudom. Tudom hogy színjáték, de most játszuk kicsit azt hogy igaz. Lehetne? csak pár percre míg felérünk a lakosztályba, ahol aztán fejmosást kapunk. Csak arra a pár percre, míg elhihetem, hogy élek.

-          Azt akartam kérdezni, hogy tudod-e hogy leért már a lift – mondja nevetve. – Van egy ötletem – suttogja a hajamba és behúz a liftbe, majd magabiztosan megnyomja a 12-es gombot.

-          De hát Finn! Oda nem mehetünk! – mondom szinte visítva, hiszen egyszerre akarok tiltakozni és nevetni.

-          Nyugi, nem törünk be Marigoldhoz. Felmegyünk a tetőre.

-          Ez a nagy ötleted? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.

-          Igen – bólint önelégült képpel.

Óvatosan lábujjhegyre állok és megpuszilom az arcát.

Nagyot szívok a hűvős levegőből.

-          Létezik olyan hogy az éjszaka illata? – kérdezem kissé csodálkozva, miközben a fekete eget bámulom.

-          Nem tudom Pearl – nevetgél mellettem halkan Finnick. – Nem gondoltam még erre.

-          Eddig én se – mondom neki, szinte megnyugtatóan. Aztán nevetve forgolódok addig, amíg el nem szédülök annyira hogy le kell üljek. Finnick leül mellém. Együtt nézzük a Kapitóliumot, ami most, éjszaka olyan, mint a tenger amibe az ember virágszirmokat szórt, jó sűrűn. A virágszirmok a világító ablakok, amelyek minden magas emeletes házból az arcomba bámulnak. Hallom, ahogy ezek a furcsa, lelkes Kapitóliumiak minket ünnepelnek és azt hogy holnap elkezdődik a viadal. Még egy nagyot szívok az éjszaka illatú levegőből, majd felteszem a kérdést ami azóta nyomja a lelkemet, hogy az Aratás napján leléptem a színpadról.

-          Mond csak Finnick Odair, miért jelentkeztél önként?

Finnick a tekintetét az enyémbe fúrja egy pillanatra és félresöpör egy tincset az arcából.

-          Tényleg kíváncsi vagy rá? – kérdezi kissé talán félénken.

-          Tényleg.

-          Amikor kihúztak, először meg se fordult a fejemben hogy önként jelentkezzem mellém. Szomorú voltam.

-          Miért? – kérdezem furcsán. – Miért voltál szomorú?

-          Azért Pearl, mert én tudom.

-          Mit, mit tudsz? – kérdezem furcsán feszülten és kicsit közelebb húzódok a fiúhoz.

Nagyot nyel és csak azután felel.

-          Tudom, hogy mi történt a nővéreddel.

Úgy érzem magam, mint aki beleesett a virágszirmos éjszakába, és az elkezdte kellemesen fojtogatni. Csak úgy, ahogy még jólesik az embernek. Tudja is meg nem is hogy meg fog halni.

-          Mond… - nyögöm ki végül.

-          Biztos?

-          Ne húzzad a dolgot! Ki vele – csattanok fel. Sosem volt benne senki biztos, hogy mi történt. Hogy vajon a nővérem baleset áldozata, esetleg gyilkosság, esetleg a saját keze által halt-e a meg.

-          Az apám kint volt aznap este a parton. A nővéred ott állt azon a partrészen, ahol te is szoktál – nincs erőm megkérdezni, hogy honnan tudja én hol szoktam állni. – Szőke haja volt, legalábbis nekem ezt mondta az apám, és pont olyan színű mint a nap. Vihar volt, de a fekete felhőkön át is lehetett látni, a nap fehér gömbjét. Állítólag azt nézte. Csak állt ott a parton és a napot nézte, ami akkor készült lebukni a tenger alá, de rajta kívül senki sem látta, mert mindenki más a vihart figyelte. Ő a napot. Mintha Ő tudta volna, hogy igazából lehetne jó idő is, hiszen a Nap ott van a felhők mögött. De akkor vihar kellett legyen. Villámlott és erősen fújt a szél, de Őt nem zavarta. Legalábbis az apám ezt mesélte. Oda akart menni hozzá szólni, hogy álljon kicsit messzebb, beljebb a szirtről. – itt már Finnick szeméből is folyik a könny, nem csak az enyémből. – Tényleg meg akarta tenni, de akkor már késő volt. Az egyik pillanatban még ott volt, a Napot figyelte, a reményt, aztán… aztán… - hüppög az eddig olyan erősnek tűnő fiú.

-          meghalt. – fejezem be a történetet.

Némán bólint.