30. fejezet II. rész

Sziasztok!
Mint látjátok visszaállítottam a dizájnt a megszokott jó öreg blogerre, a HTML kódolást pedig gyakorlom. 
Szeretném megköszönni az előző részhet érkezett három kommentet, jól esik hogy biztattok, és azért látom hogy a többiek sem feledkeztek meg a történetről. szóval mindenkinek köszönöm aki elolvas és külön azoknak akik még nyomot is hagynak. 

Itt van a 30. fejezet II. része. 
íme. 





Azt hiszem így jobb. Most hogy tudom, mi történt valójában. A virágszirmos éjszaka, már nem fojtogat. egyszerűen átölel, de nem vigasztal. Talán nincs is ki megvigasztaljon.

De tévedek.

Finnick gyengéden átölel. Nem ölelem vissza, csak hagyom, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon.

-          Akkor az apám azt mondta, hogy tartozik nektek. Megmutatott téged az iskolában. Folyamatosan mardosta a bűntudat. Utáltalak érte. Téged utáltalak azért, mert az apukám nem tudta feldolgozni az eseményt. Téged okoltalak és gyűlöltelek, hogy annyi fájdalmat okozol neki. Legalábbis elhitettem magammal, hogy Te okozod a fájdalmát. Persze ez baromság. Már én is tudom.

-          És ezért jelentkeztél önként? – kérdezem rekedt hangon, még mindig csorgó könnyekkel.

-          Amikor kihúztak Pearl, én nem tudtam mit tegyek. Amikor találkozott a tekintetünk, úgy éreztem tennem kell valamit. Aztán kihúzták Fredet. Rólatok mindenki tudta, hogy szeretitek egymást, ha csak gyermeki, kezdetleges szerelemmel is. Akkor jöttem rá, hogy muszáj, önként jelentkezzem.

-          Köszönöm… - szipogom. – Már nagyon régóta meg akartam köszönni.

-          Tudod mit mondott az apám?

Kérdőn nézek rá.

-          Azt, hogy nekem legalább tiszta lehet a lelkiismeretem. És azt hiszem most már neki is. 
   

A mellkasa fel le mozog, ahogy nyugodtan szívja be, majd fújja ki a levegőt. A karján fekszem és őt figyelem. Ő meg a fekete eget. Nem engem, de ez nem zavar. Tudom, hogy nem szeret. Vagy legalábbis nem úgy szeret, ahogy én őt. Mert én hogy is szeretem őt?

úgy ahogy mást még soha. – suttogja bennem a hang.

-          Miért nézed az eget? – kérdezem halkan, pedig tudom, hogy itt senki nem hallhat minket.

-          A csillagokat keresem. Egyetlen csillagot szeretnék látni – feleli.

-          Nem fogsz.

Nem is foglalkozik vele, hogy mit mondok.

-          Érdekes, hogy holnap bekerülök egy Arénába ahol huszonhárom másik, vagyis esetünkben huszonegy másik meg akar majd ölni, és mégis azért érzem magam rosszul, mert nem látok egy rohadt csillagot sem.

-          A fényszennyezés miatt van – jegyzem meg halkan.

-          Tudod, Pearl, igazából sosem terveztem, hogy indulni fogok a Viadalon. Sosem akartam önként jelentkezni vagy hősködni. El tudod ezt te hinni rólam? – rám néz. csak egy pillanatra fordítja felém a fejét, de akkor is elszakítja egy másodpercre a tekintetét a csillagtalan égboltról.

-          Nehezen – mondom nevetve. – Mindig is egy nagyképű, bunkó és szemét alaknak gondoltalak.

-          Mindent megtettem, hogy annak gondolj – néz rám és ő is mosolyog.

-          Amielőtt felszálltunk a vonatra, megígértem magamnak, hogy minden egyes nap fel foglak pofozni – elevenítem fel az emléket.

-          Meg is tetted első nap – kezd nosztalgiázni Finnick is.

-          Amire te megcsókoltál – mondom halkan.

-          Emlékszem, milyen felháborodott arcot vágtál – jegyzi meg kuncogva. – Máig sem tudom miért tettem…

-          Aztán bementem hozzád a szobádba és… - itt elakad a szavam, ahogy eszembe jut hogy milyen gyenge vagyok.

-          azt mondtad hogy nincsen esélyed és hogy meg fogsz halni – fejezi be a mondatomat Finnick. – De ez nem igaz Pearl – mondja határozottan és újra felém fordítja a fejét. – Túlélheted.

-          Ugyan már Finn, ne viccelődj velem és ne kelts bennem reményeket. Felesleges – rázom meg határozottan a fejem és most én nézek fel az ég felé. – felesleges finnick. Viszont szeretném, ha te nyernéd meg a viadalt. Annak tényleg van esélye. Nem is kicsi – mosolygok az égre, ahogy elképzelem, hogy a családom élelmet kap, mert a negyedik körzet nyer.

-          Szövetségesek vagyunk nemdebár? – kérdezi.

-          De – mondom és nem értem ez hogy jön ide.

-          Akkor neked is van esélyed. együtt – győzköd és megpuszilja a homlokom, majd újra az ég felé fordul.

Nincs kedvem vele veszekedni, inkább visszafekszem a karjára és újra őt kezdem vizslatni, nem a kopár, csillagtalan eget.

Érzem, ahogy lassan elnehezednek a szempilláim. Aludni szeretnék, de ahogy belegondolok abba, hogy mi vár rám holnap, rájövök, hogy ez a pillanat így most sokkal szebb. Finnick karján, vigyorogva, őt figyelve. Sokkal, de sokkal szebb, mint amiket a holnap tartogat.

De talán mégis jobb lenne aludni. Így még egyszer, békésen. Úgy hogy nem rettegek attól, hogy kik és mikor akarnak megölni. Ezért hát kicsit közelebb húzódom a le-fel mozgó mellkashoz és hagyom, hogy lecsukódjon a szemem.

Valaki a vállamat rázza gyengéden.

-          Pearl, kelj fel – suttog Finnick és a haján megcsillan a napfény.

-          Máris reggel van? – kérdezem és hallom a hangomon hogy kicsit rekedt. – Az nem lehet…

-          Hajnalodik. Most kel fel a nap – magyarázza Finnick mámoros arccal. – Nem olyan szép, mint otthon a Negyedikben, de mégiscsak napfelkelte.

Lassan tápászkodok fel a földről és a társammal együtt a terasz szélére botorkálok.

A nagy épületek kitakarják a nap nagyrészét, de még így is látszik ahogy az ég alja világosodik és egy

aprócska szelet a napból. Elbűvölten nézem ahogy az ég alja fehérből, halványsárgába, narancsba majd pirosba és lassan halovány kékbe vált. Nyugodtan dőlök neki Finnick mellkasának és a légzésemet az övééhez igazítom. A szemem a napfelkeltén tartom és érzem ahogy a keze az enyémre kulcsolódik.

-          Mennünk kel Pearl. Nemsokára indulunk – suttogja a fülembe, ezzel kirántva az idilli állapotból egyenesen a komor valóságba. A gerincemen felkúszik a hideg és ijedten fordulok szembe Finnickkel. Aztán az agyamat elönti valami egészen furcsa érzés.

-          Boldog 65. Éhezők Viadalát Finnick Odair – suttogom és megcsókolom.