31. fejezet

Sziasztok!

Először is nagyon meg szeretném köszönni az előző érkezett 18 pipát és három kommentárt. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent ez nekem! Hihetetlenül büszke vagyok és örülök amikor meglátom az oldallehívások számát, hogy mennyien itt vagytok, olvastok. Kettővel bővült a rendszeresen olvasóim száma, ha valaki még nem tette meg, akkor most tegye, iratkozzon fel! 

Szerencsére jól haladok a történettel, azonban nem biztos hogy vissza fogok állni a heti két posztra. Ugyanis. Már nincsen sok hátra a sztoriból és én ki szeretném élvezni minden egyes pillanatát. Szerintem jó így, egy hetente, de ígérem az arénát olyan részletességgel kapjátok majd, hogy nem is akartok majd heti két fejezetet! 

Mégegyszer köszönök mindent, és íme a 31. fejezet! 

A liftben állva, kéz a kézben Finnick Odairral egyáltalán nem tűnik olyan szörnyűnek, hogy pár óra múlva egy arénában leszek, ahol legtöbben az életemre akarnak törni. A váltakozó számokat nézem, amelyek az emeletet jelzik, ahol éppen tartunk, egyre közeledve a négyeshez. Próbálok Finnick meleg kézfogásából erőt meríteni ahhoz, hogy kibírjam a leszidást a mentoraimtól, amit azért fogunk kapni, mert kiszöktünk a tetőre.

-          Pearl – szorítja meg kicsit erősebben a kezem, mire felé fordítom a fejem.

-          Igen? – kérdezem és muszáj elmosolyodnom. Nem tudom mennyire igaz ez az egész, de most jó.

-          Tudod, ha odaérünk, mármint az Arénába, keress meg, azonnal. érted? – kérdezi és mélyen a szemembe a néz.

Kicsit bólintok.

-          értem.

Hallom ahogy nyílik a liftajtó, de még mindig Finnicket nézem.

-          Ugye tudjátok, hogy nem lett volna szabad felmennetek a tetőre, nem lett volna elmennetek az interjúról és nem lett volna szabad… szóval ehhez az egészhez nem lett volna jogotok, de erről most kénytelen vagyok elfeledkezni, ugyanis hamarosan indul a légpárnás és még sehol nem vagytok, mindketten kócosak vagytok, és szörnyen karikás a szemetek. Nézzetek már rám! – csattan fel Chook, mire muszáj odakapnom a fejemet.

-          Bo… bocsánat.. Nem hittük hogy ebből baj lesz – hebegem.

-          A fenéket, pontosan tudtátok hogy baj lesz, de ez most már édes mindegy. Csak gyertek már, mert fél óra és indul a légpárnás.

-          Fél óra? – kérdezem, és a gyomrom akkorkára ugrik össze, hogy képtelenségnek tűnik hogy még létezik. Kiver a hideg veríték és remegni kezdek. – Én nem készültem fel erre.

A vállamat egy erős kéz karolja át, miközben a világ a könnyeimtől elhomályosodik.

Érzem ahogy az első kézből egy másikba kerülök át, egy sokkal vékonyabb, gyengédebb kéz karol át.

-          Semmi baj Pearly, semmi baj! – suttogja a fülembe búgó hangon a stylistom.

-          De igenis van baj – prüszkölök. – hatalmas problémáim vannak – zokogok. tudom hogy nem kéne sírjak, tudom, hogy ez nem segít, sőt csak ront a helyzeten, de nekem jelenleg ez így jobb.

-          Ugyan már Pearly, esküszöm neked, hogy minden rendben lesz. Komolyan Pearl, esküszöm neked, hogy minden rendben lesz, de most rendbe kell szedjünk téged. Fel kell készülnöd, mert alig van már időnk az indulásig – magyarázza csendesen, mire a légzésem lassan normalizálódik. – Gyere, menjünk be a fürdőbe, megmossuk az arcodat.

Lassan felállok a földről, ahová ki tudja hogyan kerültem és a fürdő felé indulok. Inkább bele sem nézek a tükörbe. Csak megmosom az arcom és a hajam a fejem tetejére fogom. Ahogy kilépek a szobából, rögtön kézen fog Audra és vinne is, de mielőtt a bejárati ajtóhoz érünk, hallom ahogy Chook utánunk kiállt.

-          Komolyan el akartál úgy menni, hogy nem köszönsz el tőlünk? – kérdezi Arisz, aki valószínűleg megint kapott egy baromi erős nyugtatót.

-          Nem, dehogyis én csak…  - de nincsen erőm végigmondani, mert már meg is ölel.

-          Szurkolunk neked Pearly – súgja a fülembe.

-          Köszönöm – motyogom.

Aztán Chook is megölel és még Hally Belly és int egy viszlátot.

-          Finnick? – kérdezem, mert reméltem, hogy még találkozok vele mielőtt belöknek minket az arénába.

-          Már elindultak – mondja halkan Arisz.

-          Értem – bólintok egy aprót és Audra felé fordulok. – Indulhatunk.

Az elekromost áram hozzátapaszt a létrához audrával együtt, ameddig fel nem húznak minket a légpárnás tetejébe. Próbálom átgondolni a dolgokat, rendezni magamban azokat a dolgokat amiket kell.

Először is: Nem szabad többet bepánikolnom, akármi is történik erősnek kell látszanom. Finnick oldalán bőven lesznek támogatóim, de fegyvert kell keressek magamnak. Azonban egyetlen egy fegyver van amivel nem úgy bánok mint egy hétéves, és az a buzogány. De vajon lesz-e buzogány az Arénába? vajon milyen lesz az Aréna? Ugyanmár pearly pár óra és minden kiderül. szép kilátások.

Másodszor: Meg kell próbálnom túlélni. Otthon várnak rám. Egészen sokan. Olyanok akik szeretnek engem. Anya, Apa, Charles, Fred.

-          Pearly, egyél valamit – mondja gyengéden Audra.

-          Rendben – bólintok és közelebb lépek a kajás asztalhoz, majd magamhoz ragadok egy szendvicset, amit sikerül nagy nehezen a gyomromba juttatni, majd egy pohár narancslevet is ráhajtok.

-          Szeretnék mindent megköszönni Audra – komolyodok el. – Tényleg, annyi mindent köszönhetek neked. Először is hogy annyira szépek voltunk a Bevonuláson, aztán hogy mellettem álltál, amikor rosszul voltam, támogattál, aztán az interjúra is annyira szép volt a ruhám, aztán hogy ma talpra állítottál, pedig még csak nem is ismersz és mégis annyit segítettél!

-          Jajj, Pearly! Ez a dolgom, és különben is, nagyon megszerettelek téged ezalatt a pár nap alatt.

-          én is nagyon szeretlek – mondom és megölelem a mosolyogva könnyező nőt. – és tényleg mindent nagyon köszönök.

Az úgynevezett Indítószobában, avagy ahogy mi otthon nevezzük a Halálsoron, már semmit nem tudok enni, pedig Audra megpróbál több dologgal is meggyőzni, hogy most kéne egyek, de valahogy nem megy. Még azt az egy szendvicset is nehéz bent tartani. Magamra veszem a mindenkinek kiosztott ruhát, egy fehér pántos pólót aminek az elején a körzetem száma szerepel, egy elég vékony világos kék tapadós nadrágot és egy fekete vékony kabátot. Audra óvatosan kibontja a hajam, majd néhányszor áthúzza rajta az ujjait, aztán újra felköti egyetlen magas copfba.

-          Kérem álljanak be az Indítókörbe! – hangzik a parancsolgatós nő hangja.

A gyomrom összerándul a gépies hangra, ami arra utasít, hogy sétáljak bele a saját halálomba.

Ahogy végiggondolom, hogy mi minden várhat rám az arénában, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez a valóság és nem egy ócska álom, egy szánalmas hazugság, egy rossz mese, amivel engem sosem kéne megijeszteni.

Aztán eszembe jut, hogy ennek a mesének köszönhetően ismertem meg igazán Finnicket, és ennek a mesének hála, meg kell halljak.

Audrára nézek. Szeretném, ha azt mondaná, hogy nem muszáj. Hogy mondhatom azt: kiszállok. Hogy én szeretnék hosszú életet, unokákat. Szeretnék egy pár csillagot látni. Szeretnék a tengerben úszni.

Szeretnék még élni. Nem napokat, hanem éveket.

De tudom, hogy nem mondhatja. Se ő nem tehet semmit az ellen, ami következni fog, se én, talán már senki más. Talán örökkön-örökké kiválasztják majd a gyerekeket és a halálba küldik őket. Miután engem is megöltek. És előttem is jó pár embert. De talán lesz majd valaki, valakik, akik nemet mondanak. És talán lesznek olyan erősek, hogy mindenkit meggyőzzenek, hogy nemet kell mondani. De hogy mikor jön el ez az idő? Ezek az emberek? Remélem hamarosan. Nem reménykedem benne hogy az én életemben. Hiszen abból már nincsen sok hátra. Csak abban reménykedem, hogy hamarosan.

Hogy jön valaki, aki legyőzi a rendszert.

Kissé lassan, de azért elbotorkálok a megadott helyig, még egyszer rámosolygok Audrára, majd látom ahogy a búra elém emelkedik és felhangzik a visszaszámláló.

Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat …

És a henger emelkedni kezd velem…

öt, négy…

Nagyon sötét lesz…

három, kettő, egy…

A világ kivilágosodik előttem, de nem merem még kinyitni a szemem. Csak beleszagolok a levegőbe.

Ez só illat. A közelben tenger van. És felpattannak a szemeim.