33. fejezet I. rész

Kedves Olvasóim!

A szavazatokat közjegyző jelenlétében összesítettem....
és megszülettek az eredmények, miszerint heti két részlet lesz, hétfőn és csütörtökön is egy, természetesen így marad a megszokott se nem hosszú se nem rövid méret.:)
Megszeretném köszönni az előző részre érkezett 2 kommentárt és a pipákat, örülök hogy itt vagytok és jeleztek! Mindenki véleményére kíváncsi vagyok, úgyhogy írjatok nyugodtan. 
Bővült az oldalak menüpont egy Soundtrack aloldallal, amin a sztorihoz tartozó zenéket hallgathatjátok meg, természetesen ezek abszolúte az én ízlésemet tükrözik, és nem fog mindenkinek tetszeni, de azért ajánlom.^^ 
Nem húzom tovább az időt, itt van a következő fejezet! 
És ne felejtsétek, csütörtökön is találkozunk!





Először fel sem ismerem, hiszen eddig nem igazán néztem meg magamnak. De ahogy egy pillanatra oldalra fordítja a fejét mielőtt megölne, felismerem. A jobbról mellettem álló fiú. A srác az ötödik körzetből. Aki beállt a Hivatásosok közé. Ezek szerint a Kettes lány átadta neki a feladatot hogy öljön meg, míg ő elmegy fegyvereket szerezni és másokat kinyírni a Bőségszaruhoz.

Kapkodva szedem a levegőt és az oldalamhoz kapom a kezem pedig tudom hogy az nem segít a fájdalmon. Nem lesz jobb. Ennyi időt kapok és a fiú már vissza is fordul felém. Az arcán vigyor ül és a szeméből gyülölet és kegyetlenség árad. Az ember nem is gondolná hogy mások ennyire örülnek egy gyilkosságnak.

A jobb kezemmel erősen szorítom a pakkot a késekkel, amit sikerült megszereznem, csakhogy valahogyan ki kéne szedjek belőle egy kést. A bal kezemmel próbálom hátrafelé tolni magamat. A srác alig 10 centire áll tőlem és úgy látom, élvezi, ahogy küszködök a helyzetben.

Látom, ahogy a többi Kiválasztott vagy a Bőségszarunál harcol, vagy az erdő felé menekül. Óvatosan kezdem el kibontani egy kézzel a pakkot, lehetőleg úgy hogy ne vegye észre.

Olyan gyorsan mozdul, hogy észre sem veszem, csak érzem, hogy a gyomrom szinte a beugrik a mellkasomba akkorát rúg belém. Magzatpózban görnyedve próbálom megnyugtatni magam, miközben hallom, ahogy a fiú letérdel mellém. A késeket a mellkasomhoz szorítva, most már mindkét kezemmel bontogatni kezdem. Semmit nem látok, a fejemet a térdeimre hajtom. Próbálok nem a fájdalomra figyelni ami hangosabban lüktet bennem, mint a szívverésem, hanem arra hogy időben ki tudjam bontani a csomagot és végre a kezembe vehessek egy kést.

Miért nem öl meg? Visszhangzik bennem a kérdés. Miért játszik velem?

-          Tudod Négyes, nem tudom mit eszik rajtad ez a Finnick. Nem mondanám rád hogy különlegesen szép vagy. Mondhatni azt is hogy csúnya vagy. Na, mindegy. Azért megvárjuk, hogy idehozzák a szerelmedet, had nézze csak végig, ahogy megölünk téged. – a feje már egészen a fülemnél van. – szépen, lassan, úgy hogy tudja, miatta halsz meg.

Hallom, ahogy a fogaim vacogni kezdenek és a szívem olyan hevesen dobog, mintha tudná, hogy hamarosan vége lesz mindennek. Az ahogy arról beszél hogy meg fognak ölni, furcsán hat rám. Az adrenalin úgy áramlik az ereimben hogy úgy érzem bármikor képes lennék felrobbani. Erősen meghúzom a pakk tetejét. Érzem ahogy a jobb kezem megtalálja a késnek a nyelét.

Csak egy pillanatra engedem, hogy az agyam gondolkodjon. Egyetlen pillanatra, de akkor is azt mondja: Ne ölj.

Ám most félreteszem az agyam és egyedül egyetlen dologra támaszkodom. Az ösztöneimre.

Olyan hirtelen török ki a magzatpózból, hogy nem tudja elkapni a fejét és végigszántom az arcát a késemmel. Állatias, fájdalmas, dühös üvöltés tör ki a torkából, ahogy hátratántorodik a támadásomtól.

Egy pillanat alatt felpattanok a földről és kezembe a késsel, amiről még mindig a fiú vére csöpög, futok az erdő felé, amilyen gyorsan csak tudok.

-          Állj meg négyes! – hangzik a kiáltás, túlságosan is közel hozzám.

Csak egy pillanatra nézek hátra, de látom, hogy a fiú nem adta fel. Az arcáról folyik a vér, de úgy látszik nem sikerült elég mélyre vágnom.

Érzem, ahogy a kissé lenyugodott szívem, most újra dübörögni kezd. Nem tudom  mit tegyek. Szemtől szemben semmi esélyem. Képtelenség, hogy legyőzzek egy ekkora fiút. De akkor mit tehetek? A fejemben kattognak a kérdések, miközben a fiú felém üvöltözik szinte szünet nélkül. Azt hiszem nem kedvel engem túlságosan.

Érzem ahogy az oldalam fájni és szúrni kezd, ott ahol belém rugott. Az oldalamhoz tapasztom a kezemet hátha az segít. Természetesen nem, de az agyam egy pillanatra elhiszi hogy nem fáj. És ez a pillanat elég ahhoz hogy hátrafordítsam a fejem és megállapítsam hogy a fiú mostmár csak alig tíz méterre van tőlem. Mit tegyek? Talán ilyen közelről el tudnám találni késsel. Ha nem lennénk mindketten mozgásban. De nincsen más esélyem. Nincsen időm terveket kitalálni.

Hátrafordulok és eldobom a kést.

Remélem, hogy a fiú a szemébe hulló vértől nem látja, hogy mit teszek. De nincsen szerencsém, a fiú kitér a késem elöl és gúnyosan elneveti magát.

-          Csak ennyit tudsz Négyeske?

Tehetetlenül hallgatom, ahogy válogatott sértéseket vág a fejemhez. Próbálok kivenni egy újabb kést a tasakból, de az előbb túl jól zártam le ezt a szart és most a világért sem akar kinyílni. Főleg így hogy remeg a kezem a félelemtől és a megeröltető futástól. Csak egy másodperccel tartom tovább a szemem a tasakon mint kéne, de egy bukkanó éppen akkor kerül a lábam elé és bukfencet vetve végzek az erdőszélen. Még mindig a tasakot szorongatva a kezemben, nézek a közeledő fiúra. A szél só és vér illatot hoz. A szívem hevesebben kalapál mint eddig bármikor életemben. Talán kivéve egyetlen esetet. Amikor Finnick megcsókol. Finnick. Vajon hol van? Miért nem segít? Miért hagyott magamra?

Érzem ahogy a könny kibuggyan a szememből. Tehetetlenül ülök az erdő szélén, kezemben egy tasak késsel amiket képtelen vagyok kibontani és használni, várva hogy megöljenek. Feladtam. Vallom be magamnak.

A fiú az egész testével az enyémnek csapódik. A vére rám kenődik.

Ráül a hasamra és mindkét kezemet lefogja, majd az arcom felé tartja az arcát.

Érzem a leheletét, a vére szagát.

Sorra esnek rám a vércseppek a sebéből, amit én okoztam neki.

-          itt a vége Négyeske. Fuss el véle. Vagyis futnod kéne, de nem tudtál elég gyorsan – nevetgél .

Tehetetlenül mozgatom a csuklómat, de túl erősen fogja. Nem fogok tudni kiszabadulni. Tényleg meg fogok halni. Az elmúlt néhány percben túl sokszor fogott el ez az érzés.

Egyetlen ötletem van. egyetlen egy, ha az nem jön be, akkor meghalok.

Óvatosan kezdem el felhúzni a lábaimat, egészen addig, míg el nem érem vele a támadóm hátát, majd egy hatalmasat belerúgok. Látom az arcán a meglepődést és a fájdalmat és ez elég ahhoz, hogy egy pillanatra meggyengüljön a szorítása, ami alatt sikerül kihúznom a kezem az övéből és két kézzel lelökni magamról.

Egy pillanat alatt felállok és bevetem magam az erdőbe.