33. fejezet II. rész

Kedveseim!
Köszönöm szépen a támogatásotokat, az előző részre érkezett öt kommentet és pipákat, jól esik hogy itt vagytok és hogy jeleztek.^^
Örülök hogy tetszik a sztori, és hogy szeretitek Pearly karakterét. Az igazság az hogy kicsit engem is meglepett hogy Pearl milyen bátor lett, valószínűleg túl pörgött egy kicsit a sok adrenalintól. 

Íme: Aréna: Első nap: Második rész. 





Futok, olyan gyorsan amennyire csak tudok, amennyire csak engedi a remegő lábam, a fájó oldalbordáim, és a görcsölő gyomrom. Próbálok szabályosan lélegezni és fülelni is hogy nem követ-e a fiú. De nem. Csak a saját lábamat hallom, ahogy áttör a páfrányokon, ezért lassítok egy kicsit hogy sikerüljön felmérni a terepet.

Hirtelen eszembe jut, hogy mit mondott az öcsém amikor kivittük egyetlen egyszer az erdőbe. Az egész egy nagy zöldség – fakadt ki és körbe mutatott az aprócska kezével – minden zöld! a fák, a bokrok, a talaj, az ég, de még majdnem a levegő is! Még jó, hogy én nem váltam zölddé. – teljesen fel volt háborodva, hogy mégis hogyan lehet valami ennyire zöld.

Akaratlanul is kuncognom kell, ahogy eszembe jut az a nap. Hiába dobtak be egy Arénába, ahol meg akarnak ölni, az egyetlen, amit nem tudnak tőlem elvenni, az emlékeim.

Óvatosan forgatgatom körbe a fejem és meg kell állapítanom, hogy Charlesnek igaza van, itt minden nagyon zöld. Ez engem mégis inkább megnyugvással tölt el, nem felháborodással. ismerem ezt a nagy zöldséget. A magasba törő fákat, a rajtuk lévő puha mohával, az alul méterekre megnövő páfrányokat, amelyek levelei élesek is tudnak lenni, ha az ember nem vigyáz, a bokrokat, amelyek akár mérgező bogyókat, de élelmet is rejthetnek.

Ezeket mind ismerem, hála a Zöldséges standnak és annak, hogy apukám azon az egyetlen egy napon megmutatott nekem mindent, amit csak tudott.

Én, ha tehettem volna visszamentem volna még. Azonban tudtam én is, ugyanazt, amit a szüleim. Hogy majdnem lebuktunk.

Elvileg azért mentünk ki, hogy valami ehetőt keressünk, hiszen akkoriban még a mostaninál is rosszabbul állt a szénánk, annyira hogy ez maradt az egyetlen lehetőség. A tesszerámat már kikértem, így nem maradt más. Fogta magát a kis család hajnalban, kimentünk a partra, majd be a vízbe. Ha az ember eléggé beúszik, akkor eléri a kerítés végét, ahol meg lehet kerülni az egészet és bejutni az erdőbe. Az út éppen akkora, hogy én meg tudtam tenni, viszont Charles már nem, így őt anya és apa húzta egy kis deszkán, így lassan haladtunk, de biztosan.

Mire odaértünk már legalább nyolc óra volt, a nap már felkelt a tengerből és erősen sütötte a megázott családot. Mi pedig lihegtünk a kimerítő úszástól. Charles pedig gondterhelt arccal jegyezte meg: Ebből így nem lesz élelemszerzés. Mi az, hogy ennyitől kifáradtok?

Muszáj volt nevetni. Nem lehetett leszidni Őt. Hiszen nem gondolta komolyan, de mégis úgy adta elő, hogy az ember hitte is meg nem is, amit mondott.

Az erdőben apa sorra mutatta, hogy mit szabad megenni, és mit tilos. Anya Charlest cipelte, aki nem sokkal indulás után megmakacsolta magát, hogy ő bizony nem fog gyalogolni többet. Én apával mentem elől, ők pedig kissé hátrébb.

-          Pearly, minél közelebb van a tenger annál ritkább a növényzet. Így ha egyszer eltévednél, mindig tudd, hogy arra menj, amerre a tenger van, arra menj, ahonnan több napfény jön – mondta apa.

Körülbelül délután egy kettő lehetett, amikor a sebtiben összedobott szerény ebédünket furcsa szélfuvallat törte meg. Először, csak nagyon gyenge szelet lehetett érezni, ami alig kapott bele a hajtincseimbe, majd egyre nagyobb erősségűt, végül már semmit nem lehetett hallani tőle, úgy kellett leolvasnom apa szájáról: Bújj el!

Mind a négyünk a bokrok és páfrányok alá bújt. A fák széthajlottak a tetejükhöz közel lévő légpárnástól, amely az erdő felett körözött.

Próbáltuk magunkat minnél kisebbre összehúzni, tudtam, hogyha megtalálnak, akkor Avoxot csinálnak belőlünk. Sok rémtörténetet mesélt nekem apa, azokról, akik felelőtlenül jöttek ki ide és elkapták őket. És akkor mégis, mi is, nagyon hasonló helyzetbe kerültünk.

Emlékszem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Nem tudtam hogy megtalálnak-e minket, vagy hogy egyáltalán miattunk jöttek-e? vajon hogy tudják-e hogy ott vagyunk?

Nem tudtam és nem értettem, hogy apa hogy keverhetett ilyen veszélybe minket, mikor eddig mindig azt mondta, hogy milyen óvatos.

Akkor és ott tudtam, hogy soha többé nem teszem be a lábam az erdőbe.

Aztán később ez változott, hiányozni kezdett az a csend és béke, ami akkor azon a napon körülvett minket. De az a veszélyérzés, ami elfogott, amikor megjelent a légpárnás sosem hiányzott. Most viszont a maradék napjaimat végig ilyen érzéssel kell eltöltenem. Azt hiszem most már bánom, hogy ez után az eset után nem tettük be az erdőbe a lábunkat.

Mert most már csak ez az erdő maradt nekem.

Ez az erdő, ami manipulált, Játékmesterek által épített, és ahol meg akarnak ölni.

Halk reccsenés töri meg a gondolkozásom csendjét nem sokkal előttem. Egyetlen ötletem van. Fel a fára.

Szerencsére az öcsémmel gyakran másztam fára, ha nem is ilyen magas fákra, de ehhez hasonlókhoz. A moha megnehezíti a dolgom. Nagyon erősen kell szorítanom a lábammal, hogy ne csússzak, érzem ahogy a tenyerem végighorzsolódik, ahogy pár centit lejjebb csúszok. De nem adom fel, hallom, ahogy a zaj egyre közeledik felém, és a szívem ismét ki akar ugrani a helyéről. Egyre magasabbra és magasabbra mászok, egészen addig amíg nem találok egy olyan ágat, ami nagyjából véd a kíváncsi tekintetek elöl.

A zaj nagyjából a fám alá ér, én pedig ösztönösen leskelődni kezdek.

Két fejet látok. Azt hiszem az egyik fiú, a másik pedig lány lehet. Sajnos nem tudom megállapítani hogy hányas körzetből jönnek, de néhány mondatfoszlány felér hozzám. Hogyan mernek ilyen hangosan beszélgetni?

-          Én mondtam hogy ez… - kezdi a mélyebb hang.

-          Te csak hallgass. Nem tudsz te semmit, igenis jól tettük, hogy odamentünk pár fegyverért. Bárki is csinálta azt a robbanást nekünk nagyon jól jött.

-          De hát meghalt benne…

-          Az minket…

Meghalt? Meghalt benne valaki? valakit én öltem meg, csak azért hogy eltereljem a figyelmet?

Nem tudok odafigyelni az alattam zajló párbeszédre. Elkap a szédülés és a hányinger. Óvatosan a fának döntöm a hátam és a számra tapasztom a kezem. Nagyokat lélegzek az orromon keresztül és próbálok nem leszédülni a fáról.

-          meg kell keresnünk az aréna szélét – mondja a lány hang. úgy látszik ő a vezér a csapatban.

-          És ha nincsen széle? ha mehetünk az örökkévalóságig, de nem lesz semmi? – kérdezett a fiú hitetlenül.

-          Muszáj lennie, hiszen …  - nem hallom a mondatok végét. Pedig ez a párbeszéd kezd izgalmassá válni. Miért akarják megkeresni az aréna szélét? egyáltalán van széle?

Hallom ahogy elindulnak. A lábaik alatt újra törnek az ágak, egyre ritkábban és halkabban jutnak el hozzám a szófoszlányok. Végül teljes csend telepszik a rejtekhelyemre és a körülöttem lévő erdőre.

Próbálom átgondolni, hogy mit is mondtak.

Valaki meghalt amiatt, hogy robbantottam. Valakit én öltem meg.

Túl későn szorítom a kezem a számra, hányni kezdek. Az epével összekeveredett reggelim marni kezdi a torkomat, próbálok úgy hajolni hogy a hányás ne rám, hanem le menjen a földre, de még így is jut a ruhámra. borzalmas szag terjeng, amitől csak egyre rosszabbul leszek. A könnyek kicsordulnak a szememből, ahogy újból és újból eszembe jut hogy valaki meghalt miattam.

Én nem akartam ezt. Én nem akartam ezt. ismételgetem.

Vége.

Nincs már mit kihányjak, minden tartalékom, amit sikerült magamba gyűrnöm az aréna előtt kijött és lent van alattam egy árulkodó tócsában. De most nem tudok azzal törődni, hogy ez elárul, hogy rájönnek hogy itt vagyok.

Egész testemben remegek, fáj a torkom, a fejem és a kezem. Mindenem fáj és úgy érzem, bár nem öltek meg, már félig halott vagyok.

És eldördülnek az ágyúk. Kissé lihegek, miközben odafigyelve számolom, hogy hány halottat könyvelt el az első nap. 8. nyolc ember már nincsen az arénában. Elszállították a testüket. Vajon Finnick a halottak között van? Marigold?

Nem. Nincsenek. Erre még gondolni is rossz. Természetesen élnek és lehetőleg engem keresnek. Nagyon remélem hogy engem keresnek.

Lassan sötétedni kezd körülöttem, én pedig az ölembe veszem a hátizsákot, amit sikerült megszereznem. 

Nem nézem meg, hogy pontosan mi van benne csak kiveszek egy nagy kötelet és erősen a fához kötözöm magam. Itt fogok aludni. Visszazipzárazom a táskát és a hátam mögé teszem. Nem is rossz.

Nincs szükség takaróra, alig esett valamennyit a hőmérséklet. Egészen besötétedik, mire elhelyezkedek és sikerül jól meghúznom a csomókat. Pont olyan csomókat kötök, mint anno a hajón Freddel. Elmosolyodok, ahogy eszembe jut egy emlékkép. Ahogy Fred megtanít a csúszó csomóra. Amikor először összeért a kezünk és elkaptam a pillantását.

A kapitólium himnusza ránt ki az emlékképek közül, és automatikusan felnézek az égre, ahol már ki is gyullad a kapitólium címere. Az együttműködés és a remény jele. Nagy képmutatók a kapitóliumiak.

És jönnek azok, akik már nincsenek köztünk.

Harmadik körzet, lány.

Ezek szerint az első két körzetből még mindenki él.

Beszívom a levegőt és egészen addig bent tartom, ameddig fel nem villan az égen az ötös szám. és meg nem jelenik egy lány arca.

még él – sóhajtok. – él.

Majd a hetedik körzetből jön a fiú, aztán két kisgyerek a nyolcadik körzetből, majd a tizenegyedik körzet két kiválasztottja, végül a tizenkettesből a fiú.

Da vajon kit öltem meg én, a robbantással?

Kinek okoztam én a halálát?