34. fejezet II. rész

Sziasztok!
Köszönöm a komikat, a pipákat, bár azt azért látom, hogy így hétközben kevesebben tudtok fejezetet olvasni. Amit persze abszolút megértek, hiszen én is alig tudok írni, de azért megyeget.
Írtátok, hogy nem vagytok biztosan hogy az áfonya, áfonya-e... Itt mindenki mindenben veszélyt és összeesküvést lát:) hát most kiderül!




Mire feleszmélek, már két kézzel tömöm magamba a kék kis gyümölcsöt, ami sajnos igen lassan enyhíti csak az étvágyamat, de az a lényeg, hogy enyhíti. Nemsokára már csak ülök a bokor tövénél és a kissé kidudorodó hasamat simogatom a gyümölcs levétől kék ujjaimmal. Majd elégedetten szuszogok egy kicsit. Most már bánom, hogy az edényemet is megtöltöttem vízzel, mert akkor most legalább azt teletölthetném áfonyával. Így azonban kénytelen vagyok üres kézzel visszamenni a táborhelyemhez.  Vagy mégsem?

A fejembe egy emlékkép tolódik.

Nyár volt és anyával kimentünk a körzetet körülvevő kerítéshez. Volt ott egy öreg, odvas körtefa. Anya azt mondta, hogy már az ő gyerekkorában is ott volt, sőt még olyan legenda is terjengett, hogy már a nagymamám fiatalkorában is ott állt a körtefa. Igazából nem tudom, hogy rajtunk kívül ismerte-e bárki azt a körtefát, de mi imádtunk ott lenni. Nem volt rajta sose sok termés, de ami volt azt mindig leszedtük.

Történt egyszer, hogy kimentünk, azonban elfelejtettünk magunkkal kosarat vinni. Ekkor mutatta az anyukám azt a nagyszerű módszert amivel a gyümölcsöt beleszedheted a pólódba. Egyszerűen felhajtod a pólód elejét ezzel létrehozva egy csodálatos házi kosarat.

Emlékszem leszedtük az összes körtét és mindet belepakoltuk a pólómba. Anyukám azt mondta hogy neki nem illik ilyeneket csinálni, mert ő már érett felnőtt nő. De végül a nagyját átpakolta a kötényébe.

Így hát felhajtom a pólómat és teleszedem áfonyával. Aztán felkapom a táskám, a jobb kezembe egy kést, aztán körülnézek, hogy nem hagyok-e árulkodó jelet. Azon kívül, hogy az áfonyabokorról eltűntek a gyümölcsök, semmi változást nem látok a réten.

De vajon merről jöttem?

Azonban nem tudom végiggondolni a dolgot, mert a levegőben egy sikoltás hatol végig, aztán eldördül az ágyú. Elengedem a pólóm szegélyét és hallom ahogy az apró kék gyümölcsök a földnek csapódnak. Hallom ahogy valakik áttörnek a bokrokon.

Ösztönösen fordulok hátra és futni kezdek, amilyen gyorsan csak tudok.

Hallom ahogy rájönnek hogy valaki ott járt, hallom ahogy találgatják hogy merre mentem. Tudom, hogy ha továbbra is ilyen zajt csapok tuti hogy rájönnek hogy hol vagyok. Azonban az ösztöneim azt súgják, hogy fussak, mert különben is rájönnek. És az ösztöneimre hallgatok. Azonban muszáj kitalálni valamit, hogy mit csináljak, mert örökké nem futhatok. Másszak fel egy fára? És ha lenyilaznak? vagy felgyújtanak? Akkor is el kell bújnom. Érzem ahogy az áfonya összevissza rázkódik a gyomromban, és ahogy a folyton nekicsapódó levelektől viszketni kezdenek a hatalmasra duzzadt csípéseim. De most nem tudok ezzel törődni. Kell egy búvóhely. Azonban nem bújhatok el csak úgy egy bokor alá, az túl nyilvánvaló lenne, főleg ha egyszer csak eltűnnék.

Hallom ahogy mögöttem reccsennek az ágak és kiabálnak egymásnak. A Hivatásosok. Azok akik vadászatra indulnak és úgy ölik meg a többi Kiválasztottat, gyerekeket, mint a vadászok az állatokat.

 Csakhogy most én vagyok a menekülő állat.

Nincsen más lehetőségem, fel kell meneküljek egy fára. Kétségbeesve nézek körbe, hátha látok valahol egy megfelelő helyet. És igen, egy egészen nagyra nőtt fa, de még sincs telenőve mohával, így talán egyszerűbb lesz rá felkapaszkodni, úgy vetődök rá, hogy a tüdőm összenyomódik, de nincsen időm törődni vele. Olyan gyorsan mászok felfelé, amennyire csak a véresre súrlódott tenyerem és a viszkető csípések engedik. A hajam folyamatosan az arcomba hullik, a hátamról folyik a verejték, hiszen a hőmérséklet az egekbe szökött és a futás is kifárasztott, mégis mászok, mert tudom, hogy talán ez az egyetlen lehetőségem.

Olyan magasra kapaszkodok amennyire csak merek, amennyire remélem hogy az ágak még kibírják a súlyom. És reménykedek, hogy a Hivatásosok nem vettek észre ahogy felfelé kapaszkodok.

Kapkodva szedem a levegőt, és túl hangosan. A kezemet a számra szorítom, az orromon kezdek el levegőt venni és hallgatózok.

-          Az előbb még itt futott! – hallom a kiáltást.

-          Biztos elbújt valahová – ez a lány a másodikból. – Nézzétek meg a bokrok alatt és a fákra is nézzetek fel. Nem nyelhette el csak úgy a föld! – jól érezhető hogy mennyire ideges. Úgy parancsolgat a többieknek, mintha ő lenne itt a királynő. És talán az is.

Összekulcsolom a kezem. Szeretnék valamit suttogni a levegőbe. Valamit ami most megmenthet. Bármit, ami kisegíthet. Mert ha ezek egy kicsit is körülnéznek, akkor megtalálnak. Egy pillanat alatt megtalálnak és rögtön kapok egy nyilat a fejembe. Vagy egy dárdát. Vagy egyszerűen kiéheztetnek, és egészen addig várnak, míg én magam fogok könyörögni, hogy öljenek meg.

Ekkor eltűnik alólam a faág egy hangos reccsenés kíséretében. Én pedig sikítva zuhanok.

A testem sorra ütközik neki a faágaknak. Érzem, ahogy a tüdőm összeszorul, amikor frontálisan ütközik egy vastag faággal. Hallom, ahogy a nadrágszáram és a pólóm is elszakad, a beleszúró ágaktól. Érzem, ahogy a fájdalom mindenhol éget. Viszont nem halhatok meg. Még nem.

Újra nekicsapódok valaminek. Megpróbálok megkapaszkodni benne, de az ág kicsúszik a kezeim közül és háttal zuhanok tovább. Ahogy ráesek a következőre, az egész gerincem beleremeg, de sikerül megkapaszkodnom és közel húznom magam a törzshöz.

Hallom, ahogy kiabálnak. Most már tudják, hol vagyok.

Nem nyitom ki a szemem. Megmozgatom a két kezem. Aztán a két lábam. Ahogy a jobb lábam emelem, a térdembe iszonytató fájdalmat érzek, de azért tudom mozgatni. kifújom az eddig bent tartott levegőt és kinyitom a szemem.

A ruhám megtépázva, levegőt alig tudok venni, a jobb térdem pedig már most kétszer akkora, mint a bal, de különben élek. Azonban van egy ezeknél sokkal nagyobb problémám. A búvóhelyet nyújtó fám alatt lévő Hivatásos falka.

-          Megvagy Négyeske! – kiáltják, nekem pedig hányingerem támad. A sokktól hogy megfogok halni, vagy csak az alattam lévő emberektől? nem tudom, de most nem szorítom a kezem a számra. egészen egyszerűen lehányok a fáról. A torkom éget, ahogy az áfonya és az epe keveréke végighalad a testemen, de még így is megéri. Megéri látni azokat az arcokat, ahogy undorodva ugranak félre.

-          Úgy tűnik téged nem tudtak kikezelni a Kapitóliumban Négyeske. Megmaradtál ilyennek. Egy beteg, gyenge kislány, akit elhagyott a testőre…vagy a szerelme.. HOL VAN MOST A SZERELMED NÉGYESKE? – ordították.

Éreztem, ahogy a meleg könnycseppek végigfolynak az arcomon, ahogy Finnickre gondoltam. Hol van? Miért nem véd meg engem? Miért nem akar megtalálni? Tudom, hogy nem szabadna ezen rágódnom, amikor azok ott lent mind meg akarnak ölni, de nem tehetek mást. A helyzetem reménytelen. Ha nem jön valami égi csoda, akkor én most meghalok. Márpedig mostanában nem lehet számítani a csodákra.

Elkezdenék felfelé mászni, csak úgy megszokásból, hátha ott könnyebb túlélni, de ahogy szeretnék felállni, a lábamban remegés fut végig és olyan fájdalom, hogy a könnyek újra előtörnek és inkább visszaülök.

-          Lődd le.

Hallom, ahogy a nyílvessző elsuhan mellettem. Nincsen erőm még csak arra sem, hogy örüljek. Nincsen erőm semmire. Pedig még nem halhatok meg. Ezt tudom. Ha meg kell haljak, akkor azt ne így tegyem. Hanem úgy ahogy én szeretném.

Óvatosan felállok. Próbálok nem törődni a vérző kezemmel, a duzzadó lábammal, a viszkető csípésekkel, a szenvedő tüdőmmel, és elkezdek felfelé mászni.

A fény felé.

Hallom, ahogy kiabálnak felém és látom, hogy több nyíl is elhalad mellettem, de egyik se súrol. Biztos nem tudnak lőni.

Még csak össze sem rezzenek, amikor közvetlenül a kezem mellett fúrodik egy a fának. Egyszerűen lenézek és nyelvet nyújtok rájuk.

-          Szerintem ne pazaroljátok el a nyílvesszőiteket – kiabálom le. Tudom, hogy kell valamit mutassak a közönségnek ha azt akarom hogy segítsenek. Márpedig nagyon szeretném, hogy segítsenek. – Bár… Sokra úgyse mentek velük, ahogy látom, az eddigi teljesítményetekből. – Az arcukat elönti a harag, és a fiú akinek még az első nap megvágtam az arcát, elkezd felfelé mászni. És elég gyorsan halad.

Hát persze, neki nem lüktet a térde és levegőt is könnyebben vesz mint én.

Valamit tennem kell. – csak ez zakatol bennem. Nincsen sok időm gondolkodni. A fák nagyon közel vannak. Én egészen könnyű vagyok. Ez talán az egyetlen lehetőségem. Így hát elindulok. annyira gyorsan futok azon a vékony ágon, amennyire csak a bátorságom engedi, majd elrugaszkodom és …

… repülök.

Nincsen időm még csak arra sem gondolni, hogy legyen szerencsém, mert máris nekiütközök a fának. Hallom ahogy a Hivatásosok rájönnek mit csináltam. Muszáj tovább mennem.

Megölelem a mohás fát és egészen egyszerűen átfordítom magam a másik oldalra. Nem akarom felmérni, hogy mennyire van messze a következő fa, hogy mekkorát kéne ugranom. Csak azt szeretném érezni amit az előbb is. Elrugaszkodom és súlytalan leszek. Repülök. Legszívesebben ordítanék, de már meg is érkezek a faágra. megyek tovább. Ezt az egészet megismételem még ötször. Ötször hibátlanul.

Sikerült. Hiába nézek szét, nem látom sehol sem az üldözőimet. Az öröm és a megkönnyebbültség olyan hirtelen és olyan erővel árad szét bennem, hogy egészen elfeledkezek a sajgó térdemről, a reszkető végtagjaimról és legszívesebb világgá kiabálnám, hogy sikerült.

Szerencsére sikerül visszafognom magam, és csendben örülni.

Óvatosan leereszkedem, a hátam a fa törzsének döntöm és csak mosolygok. Az ölembe húzom a táskám és előszedem a vizes palackom. Szerencsére a víz hideg maradt, így most miután kiiszom legalább a felét, egy kicsit öntök a hátamra és egy kevéssel az arcom is megmosom.

Ekkor dördül az ágyú. Ijedtemben akkorát ugrok, hogy a víznek kis része kiloccsan, egyenesen rá a szakadtas ruházatomra.

Ezek szerint a Hivatásosok találtak egy újabb áldozatot. Helyettem. Nagyot nyelek és próbálok nem gondolni arra, hogy akár engem is megölhettek volna.

Ekkor azonban furcsa dolog történik. A környezet olyan gyorsan sötétedik el körülöttem, hogy az biztosan nem természetes. Hiszen… Vajon hány óra lehet? Még biztosan nincsen este, esetleg késő délután. De akkor miért sötétítettek be ennyire a Játékmesterek? Erre a kérdésre sajnos nem tudok válaszolni. Sajnos amiért ilyen gyorsan besötétedett esélyem sincsen tovább menni. Így nem. Ilyen sötétben, úgy hogy a Hivatásosok valahol a környéken kószálnak. Szó sem lehet róla.

Így hát visszateszem a vizes palackot a hátizsákba és előveszem a kötelet. Nagyokat fújtatva kötöm magam ki a vastag ághoz.

Sajnos ezen az estén a Játékmesterek úgy döntenek, hogy nem csak a világosságot, de a meleget is elveszik, így hát fogvacogva várom, hogy kiderüljön, ki az a két személy, akinek a halálát jelezte az ágyúlövés.

és fel is gyullad az égen a Kapitólium címere, majd indul a himnusz is és sorra a képek. Tudom, hogy Finnick nem halhatott meg. De mégis, a szívem a torkomba dübörög ahogy arra várok, hogy megmutassák, ki hagyta el ma az arénát.

Először felvillan a szám: kilenc.  A levegő olyan hangosan árad ki a tüdömből, hogy a közelben felreppen egy madár. Majd megjelenik, egy kicsi, alig 12 éves kislány képe. Érzem ahogy a szememből akaratlanul is kicsordul egy könnycsepp.

Aztán a tizedik körzet jön, a fiú kiválasztott.

Ezek szerint Marigold és Finnick él.

És még én is élek.