35. fejezet II. rész

Legkedvesebb Olvasóim! 

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, a kommenteket. Nagyon örülök, hogy megint itt vagytok és jeleztek! 
Sokan írtátok, hogy Pearl milyen felelőtlen és hogy a legtöbben végigizgultátok a fejezetet... Ez volt a célom vele, úgyhogy most nagyon boldog vagyok, mert pont olyan reakciót váltott ki belőletek, amilyet akartam.^^

Úgyhogy cserébe elhoztam a 35. fejezet befejezését. 
Viadal. Harmadik nap. Csapó kettő. 



A félelem olyan hamar önti el a testem, hogy az előbb reagál mint az agyam. Egy másodperc alatt talpon vagyok, a hátamon a hátizsákkal és egyszerűen futni kezdek. Afelé a szirt felé, amit már kinéztem magamnak. Ha meg kell haljak, legalább egy szép helyen. De természetesen nem adom fel.

A késeimet nem tudom elővenni rohanás közben, viszont ha tudnék olyan gyorsan futni, hogy szerzek egy kis előnyt, talán elő tudom venni őket és tudok védekezni. Hogy meddig fogom húzni? esetleg pár percig. Többet nem ígérgetek magamnak, így hát még gyorsabban kezdek futni, hogy a szívem a legtöbbet verhesse az alatt a kis idő alatt ami még hátra van. Ekkor egy kiáltás szeli át a levegőt.

-          Pearl.

Egyetlen ember van, aki Pearlnek hív. És most ő kiáltott.

Olyan erővel fékezek le, hogy elesek. Tele megy a szám homokkal, de én csak egyvalamire tudok gondolni. Itt van. Itt van. A szívem gyorsabban ver mint amikor futottam, bár már tudja, hogy még nincs itt a vég. Sőt, ez csak a kezdet. 
Felállok a homokból és megfordulok.

Marigold is vele van. A haján megcsillan a napfény. Teljesen egészségesnek tűnnek mindketten. Jól vannak. Az öröm szétárad a testemben. Finnick még mindig a nevemet kiabálja és vigyorog. Érzem, ahogy a forró könnyek végigfolynak az arcomon és felpattanok a homokból. Futok. Hozzá futok, annyira gyorsan, ahogy csak tudok. És olyan erővel ölelem át, hogy mindketten a homokba esünk.  

Nevetek. Nevetek, mert itt vagyok. De ő is itt van.

A kezem a kezét keresi, a szájam a száját.

Olyan erővel csókol meg, hogy nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy nem akarok mást, csak vele lenni. Ha már csak pár napig, akkor pár napig, de vele.

Végigtúrom a kezemmel a haját, a másikkal pedig átkarolom és közelebb húzom magamhoz. A könnyek végigfolynak az arcomon és a szívem majd kiugrik a helyéről.

Levegőért kapkodva és nevetve tolom el magamtól és végigterülök a homokon.

-          hiányoztál – suttogom.

-          nekem is te – suttogja vissza.

-          Hé! Emberek! Én is itt vagyok! Örülök, hogy így egymásra találtatok, de ez mégis csak a nyílt part és nem túl biztonságot – mondja Marigold, kissé megemelve a hangját, kézzel lábbal magyarázva, hátha úgy megértjük.  

Felugrok és átölelem. Örülök, hogy itt vannak. Mind ketten. Hogy jól vannak és végre megtaláltak. Most hogy itt vannak jövök rá, hogy eddig mennyire egyedül voltam és mennyire magányos voltam.

-          Ahogy óhajtja – mondom, miközben kibújok az ölelésből. – Hova megyünk? – kérdezem még mindig vigyorogva, mert a boldogság, olyan elemi erővel buzog bennem, hogy képtelen vagyok máshogy tartani az arcom.

-          Minden rendben van Pearly? – kérdezi Finnick, aki még mindig a földön fekszik.

-          Persze, miért? – lepődök meg, hiszen sosem volt még semmi ennyire rendben, mint most ez így.

-          Csak mert csupa csípés vagy, a jobb lábad fel van dagadva és kialvatlannak tűnsz – állapítja meg Marigold ahogy végignéz rajtam. – Van valami amiről tudnunk kéne?

-          Foglalkozásbeli ártalmasság – mondom.

-          Milyen foglalkozás? – kérdezi Finnick vigyorogva. – Csak nem mérges szömörcét tanítottál táncolni?

-          Nem – mosolygok, de aztán nagyot kell nyeljek mielőtt elmondom nekik hogy valójában mi is történt. – Majdnem megöltek – nyögöm ki végül.

A hatás nem marad el. Marigold egy pillanatra ledermed, majd eszeveszett gyorsan kezdi el feltenni a kérdéseket, hogy hol? mikor? kik? miért? hogyan menekültem meg?. Finnick felpattan a földről és ő is kérdéseket szegez nekem, miszerint minden rendben? nagyon fáj? mit csináltak veled? és kik?

Egyszerűen elkezdem elmesélni, hogy mi történt. Szerencsére egy idő után leesik nekik, hogy éppen megmagyarázom a dolgokat, így elhallgatnak. A legelején kezdem, ahogy robbantottam, aztán az ötös fiú, aztán a bogarak, aztán a vízkeresés, majd a Hivatásosok.

Azt hogy mit mondtak, a hatodik körzetből jövők kihagyom a történetből, mert egyenlőre én magam sem tudom, hogy mit jelenthet és hogy egyáltalán jól hallottam azt, ami hallottam.

Ahogy végzek a történetem mesélésével csak állunk és némán nézünk egymásra.

-          Veletek mi történt? – kérdezem, kissé kiszáradt torokkal, a sok mesélés után.

-          Keressünk valami búvóhelyet – jegyzi meg Marigold és a horizont felé néz, ahol a nap sárgából mély narancssárgába váltott és úgy készül a tenger mögé bukni. Mióta nem láttam ilyet.

-          Nem mehetnénk oda fel? – kérlelem őket és a szirt felé mutatok. – Ott is van egy pár fa, ahová fel tudunk menni, ráadásul lelátni és észrevesszük, hogyha valaki megtámadna.

-          Végülis – vonja meg a vállát Marigold.

Marigold elöl megy, én pedig Finnickkel együtt a kissé hátrább.

A kezem az övére kulcsolódik és muszáj mosolyognom. Észre sem veszem a fájó jobb lábam, vagy a viszkető csípéseim, csak megyek, lassan, egészen fel a szirtig.

Senki nem szólal meg. Nem tudom miért. Én már elmondtam hogy mi történt velem, ám ők, mintha nem akarnának beavatni a dolgokba. Mintha azt hinnék hogy nem érdekel. Pedig a kérdések olyan erővel nyomják a mellkasom, hogy félek egyszer csak kidurranok. De mégsem kérdezek rá újra. Tudom hogy miért nem akarják elmondani. Mert nem akarják újra átélni, bármi is történt velük. Mert ahogy újra elmeséltem a velem történt borzadályokat, visszaköltözött a szívembe, az a borzalmas érzés, miszerint nemsokára hármunk közül legalább ketten halottak lesznek.

És a legborzalmasabb, hogy azt szeretném, hogyha én és Marigold lennénk halottak. Hogy Finnick éljen. Hogy tudok ezután Marigold szemébe nézni? Hogy lehetek vele szövetségben, amikor éppen most gondoltam végig, hogy meg fog halni?

Érzem, ahogy a sós könnyek lefolynak az arcomon, miközben a tenger mögé lebukó napot figyelem. A könnyektől homályos a tekintetem, így csak színfoltokat látok, amelyek felfelé egyre sötétebbek lesznek, majd a teljes feketeségbe torkolnak apró világító kis pöttyökkel.

-          csi… csillagok – makogom és kitörlöm a szememből a könnyeket.

Finnick és Marigold kissé aggódva néznek felém. Úgy látam éppen valamit beszélgethettek mert egymás mellett ülnek és furcsa arccal néznek rám.

-          Mi az Pearl? – kérdi Finnick.

-          Csillagok – mondom ki mostmár magabiztosan és kissé hangosabban is mint az előbb. – Itt vannak csillagok – mosolyodok el.

-          Azt hiszem mi kezdjük az őrködést – súgja Finnick Marigoldnak, de még én is hallom. – Jó éjt.

-          Jó éjt – mondja Marigold, magára húzza a takarót és oldalt fordul.

Finnick ráérősen mellém sétál és leül, közel a szirt végéhez, de azért biztonságos távolságban. A vállának hajtom a fejem és továbbra is a határozottan csillagos eget nézem.

Próbálom a légzésem az övéhez igazítani.

-          Nyugodtan aludhatsz – suttogja – tudok egyedül is őrködni.

-          És szeretnél is egyedül őrködni? – kérdezem, miközben elfojtok egy ásítást. – Mert én nem is vagyok álmos.

Finnick horkantás szerű hangot ad ki magából. Csend áll be közénk, csak a lélegzetvételünket hallani, és ahogy Finnick néha egy kedves kis dallamot dúdolgat. Nem ismerem, de úgy hat rám, mint valami altató. Alig áll néhány hangocskából, de még így is hatással van rám.

-          Amikor felrobbant az akna – kezd bele olyan hirtelen hogy megijedek – azt hittem meghaltál. Nem láttalak sehol. Marigold ott volt tőlem nem messze. Képtelenség volt, hogy átjutunk a másik oldalra úgy hogy nem ölnek meg minket.

-          Finnick… - próbálom félbeszakítani a mentegetőzését.

-          Ott hagytunk téged Pearl! – szakad ki belőle.

-          Jaj, Finnick – mondom és a fiú szemébe nézem, ami mintha könnyes lenne. – Nem lett semmi bajom! Látod, élek!

-          Igen - bólint. – Hatalmas szerencséd volt – a két kezébe veszi az arcom, mire kellemes borzongás fut végig a testemen. – Pearl, ha akkor meghalsz, én nem tudom mit csinálok magammal.

-          Finn…

-          Megígértem hogy érted megyek és egyedül hagytalak! Magadra hagytalak a fenébe is Pearl – szidja magát dühvel és könnyekkel.

-          Az a lényeg hogy megtaláltatok – szipogom és érzem hogy a könnyek újra végigfolynak az arcomon. Pedig az előbb már olyan ügyesen sikerült megállítanom őket.

-          Cserben hagytalak – ingatja a fejét Finnick. – Megígértem neked valamit, és nem tartottam be…

-          Én meg azt ígértem, hogy ott várlak majd – jegyzem meg. – Helyette robbantottam és… és megöltem valakit.

A könnyek most már patakokban folynak az arcomon, ahogy eszembe jut, hogy valakinek a vére az én kezemen szárad.

-          Pearl – mondja halkan. – Senki nem hibáztat téged – az ujjaival óvatosan letörli a könnyeimet, mire a szívem egyre gyorsabban ver.

-          Senki sem kényszerített rá, hogy robbantsak, vagy hogy bármit is tegyek. – Sírok. Megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim, miközben egyenesen Finnick szemébe bámulok, tőle várok mentséget, segítséget, szeretetet, bármit amivel átvészelem az előttem álló napot.

-          Minket mind rákényszerítettek erre Pearl. Ezt ne feledd – suttogja, majd közelebb húz magához és megcsókol.

Bár a földön ülök, úgy érzem, muszáj megtámaszkodjak valamiben, mert beleszédülök ebbe a csókba. Óvatosan végigsimogatom a kezemmel a haját, miközben ő az ölébe húz, én pedig átölelem a nyakát.

Boldogságomból egy apró pityegő hang ránt ki. Óvatosan eltolom magamtól Finnicket.

-          Csomagunk jött – suttogom. Kikászálódóm Finnick öléből és az apró kis szürke tégelyhez megyek, ami pár lépésre tőlünk ért földet. Szinte beleolvad a talajba, de azért észreveszem.

-          Szerinted mi lehet? – kérdezem izgatottan és elképzelem hogy mi minden lehet? Étel, segítség, üzenet, vagy akármi.

Finn nem bocsátkozik találgatásokba, hanem egy határozott mozdulattal kinyitja a kis tégelyt, amibe egy egyszerű tubus van, és egy apró kis cetli.

Kíváncsi tekintettel méregetem a küldeményt.

-          Arra, ami fáj. – Olvassa fel hangosan Finnick a kis papírra írt szavakat.

-          Gyógykenőcs – állapítom meg egy kicsit csalódottan. – De minek?

Finnick nevetni kezd, miközben néha úgy néz rám, mint valami őrültre. Én meg csak egyre azon töröm a fejemet, hogy minek küldenek nekünk gyógykenőcsöt, amikor tökéletesen rendben érzem magam, sőt boldog vagyok, mióta ideértek a társaim.

-          Pearl – szól halkan Finnick. Hallom a hangján, hogy próbálja visszafojtani a nevetést. – A csípéseidre küldték, amiket te időközben úgy tűnik teljesen elfelejtettél.

Döbbentem szemlélem meg a kenőcsöt újra, és tényleg. Arra, ami fáj.

Azonban én mióta Finnicket megláttam, teljesen megfeledkeztem arról, hogy nekem bármim is fájna.

-          Ezt. Ezt nekem küldték? – kérdezem még mindig bizonytalanul. – Nekem vannak támogatóim? – lepődök meg és mosolygok közben.

Finnick csak vigyorogva néz engem.

-          Kipróbáljuk hogy segít-e? - És már csavarja is le a tubus tetejét, amiből elképesztően büdös szag terjeng kifelé.

-          Fúj – húzom el az orrom. – Ezt kéne magamra kenjem? – és egy kicsit távolabb is húzódok.

-          Pearl – mondja Finn, szinte kérlelve. – Muszáj. Segíteni fog, csak gyere egy kicsit közelebb. – megfogja a kezemet és visszahúz, magával szemben.

A hűs kenőcs, azonnal enyhít a viszketésen, viszont nagyon büdös.

-          Tényleg szükség van erre? – kérdem, kissé nyekeregve. – Büdös leszek – jelentem ki és összefonom a kezeimet.

-          Bizony, hogy szükség van erre – motyogja Finnick.

Így hát nyugodtan tűrőm, míg hátratűri a hajtincseimet és alaposan bekeni az arcomat, majd mindkét kezemet.

-          Van még valahol csípésed? – kérdi. – Őszintén Pearl!

-          Nincsen.

Csak nézek Finnick szemébe, és próbálom kiolvasni hogy mit gondol. Pont olyan színűek a szemei, mint a tenger. Furcsa, ahogy az életemet végigköveti ez a szín. Mindennek ez a színe, ami fontos számomra.

-          Most büdös vagyok – mondom morcosan és az ölemben fekvő kezeimet kezdem bámulni, hogy ne kelljen abba a bizonyos szempárba bámulnom.

-          Dehogy vagy büdös. Csak… Csak kicsit más illatod van mint szokott – válaszol Finnick mosolyogva, majd az állam alá nyúl és felemeli a fejemet hogy a szemünk megint egy vonalba kerüljön. Mióta van ilyen közel az arca? – Egyáltalán nem büdös. De még csak nem is zavaró – mormogja, majd a szája a számra tapad és többé nem tud érdekelni, hogy milyen szaga van a gyógykenőcsömnek.