37. fejezet II. rész

Kedvesek!

Az előző posztban már kifejtettem, hogy miért is késett ez a fejezet két napot, de azért itt is elnézéseteket kérem! 

Remélem izgatottak vagytok, hogy vajon ki üldözi főszepelőnőnket és vajon mi lesz. 

Hát most kiderül! 

Az adrenalin lüktet a véremben, a fejemben, a szívemben. Szeretném hinni, hogy rosszul hallok, hogy nincs, ki elöl meneküljek. De nem tudok hazudni. Sosem tudtam. Így hát rohanok, mert ez az egyetlen megoldás. Hogy mennyi ideig megoldás? Jó lenne tudni, ám esélyem sincs, ez szinte biztos.

A mögöttem rohanó test lihegését már hallom.

Próbálok gyorsabban futni, de a jobb térdemben lévő fájdalom egyre erősödik. Legszívesebben leülnék és fújnék egyet. A fájdalom érdekesen keveredik a félelemmel, furcsa elegyet alkotva. Legszívesebben sikítanék. Sikítanék, mert félek, és mert fáj.

A fák olyan gyorsan ugranak ki elém, hogy alig bírom kerülgetni őket.

Úgy tűnik minden meg akar akadályozni a menekülésben. Egyre nagyobb cserjék vágják el az utamat, fogalmam sincs, merre futhatok és a dzsungel egyre sötétebb. A Kiválasztott pedig már mögöttem fut.

A mohával bevont vastag fa, olyan gyorsan terem előttem, hogy esélyem sincs kikerülni. Nincs időm tompítani az ütközést, így teljes erőmből a fának ütközöm.

A gyomrom felugrik a bordáim közé, ahogy azok összeszorulnak a tüdőm körül kinyomva belőle minden levegőt. Lepattanok a fáról, keményen a földnek ütközök. A gerincem ívbe hajol a fájdalomtól és próbálok levegőt venni, de nem megy. A fájdalom végigfut a gerincemen. Valaki sikít. A kezeimet a fülemre szorítom.

Dübörög alattam a föld. Sikítanak.

Érzem, ahogy az arcomon ismét könnyek folynak végig.

Valaki belém rúg. A fájdalomtól összehúzódzkodok, de nem nyitom ki a szemem.

-          Állj fel! – üvölt valaki mellettem, de a hangja csak halkan hatol be a tudatomba. – Gyerünk már! – újra fájdalmat érzek az oldalamban. Kétségbeesve kapok oda a kezemmel.

Még mindig sikítanak. Én sikítok – fogom fel. Felnyitom a szemem és felnézek a felettem tornyosuló kiválasztottra.

-          Mit akarsz? – kérdem nagyon halkan. – Ölj meg – köpöm ki a szavakat.

A fiú magas és izmos. Fogalmam sincs, hogy melyik körzetből jöhetett, de a kezében egy balta van. Ha bízhatok a sztereotípiákban, akkor a Hetedik körzet fiú Kiválasztottja néz le rám.

-          Még nem – jelenti, ki még egyet rúg belém, majd diadalom ittasan elmosolyodik. – Először idecsaljuk a kis szerelmedet.

Legszívesebben kiabálnék. Segítségért. De ekkor jövök rá, hogy éppen ez a célja. Ha már itt vagyok én, akkor el akarja kapni Finnicket is. A fájdalmat mintha a szívem pumpálná szét az egész testemben, ahogy belemarkol a hajamba és felemel. Sikítanék, de most nem lehet. Nem hallhatja senki, ahogy meghalok.

-          Gyerünk! – üvölt rám. – Hívd már az ócska kis társadat. Vagy talán nem is szeret annyira, mint azt eddig láthattuk?

Belenézek a vérben forgó szemekbe és összeszorítom a számat. Nem fogom neki megadni az az örömöt, hogy engedelmeskedek. A könnyeim végigcsordulnak az arcomon.

A kezem megtalálja a késem markolatát. A lehető leggyorsabban próbálom lendíteni a karom az arca felé, de könnyedén elkapja. Olyan erősen szorítja a kezem, hogy kiesik a kés a kezemből.

-          Te komolyan megpróbáltál megtámadni? – kérdezi gúnyosan, majd a keze az arcomon csattan. – Megmertél támadni? – üvölti.

Semmit nem látok. Érzem, ahogy valami meleg ragacsos folyik végig az arcomon. Sötétség vesz körül és biztos vagyok benne, hogy most meghalok.

Az eddigi fájdalom megszűnik a fejbőrömben és a testem a földnek csapódik. Először a lábaim, aztán a fejem. Nincsen erőm kinyitni a szemem.

-          Nézz rám! – parancsolnak rám. De nem tudom kinyitni a szemem. – NYISD KI A SZEMED! 

Két durva kéz ér az arcomhoz és felrántják a szemhéjamat. Foltok vesznek körül. Kiabáló foltok.

-          Vajon mennyi fájdalmat bírsz el gyöngylány? – a hang behatol a tudatomba, én pedig legszívesebben már most sikítanék. Azonban egyetlen arc jelenik meg előttem. Egyetlen szempár, amely kéken ragyog le rám. Egy csók íze. Az ölelése. Szívdobogásának ritmusa. – Vajon úgy is tetszel majd a szerelmednek, ha eltűnik az arcod?

Valami hideg, nagyon hideg ér a jobb arcomhoz. A fájdalom olyan erővel hat rám, hogy önkéntlenül sikítani kezdek.

-          Ez az, megy ez neked – kacag a fiú gonoszan, majd még egy vágást ejt az arcomon, szinte majdnem a szememnél.

A sikításom visszhangzik az erdőben, a kezeimmel a fiú felé kapok. ki akarom kaparni a szemét. Le akarom tépni róla a vigyort. Azonban könnyedén összefogja a két kezemet és vasmarokkal tartva, ismét a levegőbe emel. Nem ér le a lábam, viszont a fejem így egy vonalba kerül az övével. Egy durva mozdulattal letörli az arcomról a vért. Én pedig kinyitom a szemem.

A tekintetem egy barna, gyűlölettel teli tekintettel találkozik, és egy gonosz mosollyal.  

Hiába tekergek, a kezei könnyedén tartanak, ameddig ő engem mustrál. Gonoszul csillog a szeme és ismét felemeli a kést.

-          Hívj segítséget vagy… - és a kés felé biccent. – Valahol itt kell, legyen a társad… és nekünk valahogy ide kell, csaljuk. Ugye megérted, hogy a gyűlöletem nem feléd irányul. Sőt lehet, hogy kedvelnélek is – nevet fel gonoszul – valamilyen értelemben, de most csak egy eszköz vagy.

-          Miért akarod megölni? – kérdem halkan. – Miért olyan fontos ez neked?

-          Nem mindegy az neked? Mint mondtam, csak eszköz vagy.

A késen megcsillan a napfény. Érzem, ahogy a könnyeim a vérrel keverednek az arcomon. Érzem, ahogy a csuklóim sajognak. Ahogy a térdem remeg. Ahogy a tüdőm minden egyes levegővételért küzd. De azért sem fogok sikítani.

Helyette bátorságot gyűjtök, és szembe köpöm.

-          Sosem segítek neked – suttogom a szavakat, de úgy hogy értse.

A kés végigsiklik a bal arcomon. A fájdalom lüktet bennem. Összeszorítom a számat.

-          GYERÜNK! – kiabál. – HÍVJ SEGÍTSÉGET. ÜVÖLTS, HÁTHA MEGHALLJA A SZERELMED, HA EGYÁLTALÁN ÉRDEKLED. – A kés hűvösen szántja végig a vállamat, majd végig a felkaromat.

A sikítás akaratlanul tör ki belőlem.

-          Látod, megy ez, ügye – de mielőtt befejezhetné, a mondatot érzem, ahogy valami elsuhan mellettem. Üvöltést hallok, és a csuklóimat összeszorító kéz elernyed és én a földre esek.

Dörren az ágyú. Valaki meghalt. A sötétség körbevesz és biztos vagyok benne, hogy miattam dördült az ágyú. De vajon mi lehet azzal, aki üvöltött? Lehet, hogy ő halt meg? Vagy mindketten?

Valaki a nevemet suttogja. A hang nagyon halk és először alig értem. De aztán nyilvánvalóvá válik, hogy a nevem az.

-          Pearl.

Egyetlen ember hív Pearlnek. A sötétség olyan gyorsan oszlik fel, ahogy jött. Kinyitom a szemeimet és elmerülök a gyönyörű, kék szempárban. A szempár könnyekkel teli és aggódva néz le rám.

-          Ugye jól vagy? – kérdezi, és olyan erősen szorít magához, hogy nem tudok válaszolni. De nem is akarok. Egyszerűen magamhoz ölelem. Bőgni kezdek. A megkönnyebbültség olyan erővel hat rám, hogy egészen elfeledkezek, a fájdalmaimról egyszerűen magamhoz ölelem Finnicket és hagyom, hogy a zokogás a testemet rázza.

-          Már, nincsen semmi baj – suttogja a fülembe. – Nincsen semmi baj Pearl – ismételgeti és megcsókolja a nyakam, majd az ajka rátalál az enyémre. Elfeledkezek arról, hogy mi történt és beletúrom a kezem a hajába és közelebb húzom magam hozzá. 

-          Nem akarok ünneprontó lenni, de el kéne mennünk innen – kiált nekünk Marigold. Eltolom magamtól Finnicket és mindketten felé fordítjuk az arcunk. – Minden rendben Pearly? – kérdezi, és valódi aggodalmat fedezek fel a hangjában.

-          Nem – suttogom, mert ez az igazság. – De menjünk el innen, had vigyék el innét ezt – mondom, de csak egy pillanatra nézek rá a hullára. A nyíl oldalról hatolt be a testébe, egyenesen a szívéig. Így halálában, jóval kisebbnek és törékenynek látszik ő is. Hiszen mennyi lehetett 16? 17? Aztán eszembe jut, hogy mit tett velem és elkapom róla a fejem.

Fel akarok állni Finn öléből, de ő gyengéden visszanyom. A nyaka köré kulcsolom a kezeimet és hagyom, hogy vigyen. Valószínűleg így jóval gyorsabbak leszünk, mintha megpróbálnék járni.

A fejem a mellkasának hajtom és a figyelmemet a szívdobogására összpontosítom.

A dzsungel egészen sötét. Hallom, ahogy a Légpárnás megérkezik a dzsungel felé és összeszedi a halottat.

-          Bocsánat – suttogja Finnick felettem.

Nem válaszolok semmit. Úgyis tudja, hogy nem haragszok. Nem is lenne miért. De ő magát hibáztatja. Tudom, nem kell mondania. Önmagával kell beszéljen nem velem.

-          Nem a te hibád – válaszolom neki suttogva.

Marigold előttünk tör utat. A haja valamikor szétoldódott és most barna zuhatagként omlik a vállára. Az oldalán három megtermett madár lóg.

-          Látom sikeres volt a vadászat – mosolyodok el.

-          Soha nem akarok ilyen vadászatot – morogja Finnick. – Ugye tudod, hogy soha, de soha többé nem mehetsz sehová egyedül? 

-          Sejtettem – nevetek fel.

-          Nem viccelek Pearl. Amikor meghallottam a sikoltásodat, azt hittem már csak a hulládat találjuk – érzem, hogy a hangja remeg az elfojtott indulattól és fájdalomtól.

-          De nem haltam meg – érintem meg az arcát.

-          Viszont, eléggé kicsináltak, ahogy nézem – jegyzi meg és töprengve nézegeti az arcomat.

A fájdalom visszatér. Lüktetni kezdenek az arcaim, és sikítozni szeretnék. Összeszorítom az ajkaimat és még közelebb bújok Finnickhez.

-          Utálsz? – bököm ki a kérdést.

-          Tessék – néz rám felháborodva.

-          Most hogy össze van vagdosva az arcom… és csak nyűg vagyok – szakad ki belőlem a dolog, ami azóta bennem van, hogy rám találtak. 

Finnick megáll és jó mélyen a szemembe néz.

-          Soha, de soha nem tudnálak utálni Pearly Trawler. Soha. Úgyhogy légy szíves ne tegyél fel értelmetlen kérdéseket – jelenti ki, majd továbbindul, mintha ezzel el lenne intézve.

És el is volt. Mosolyogva bújok a mellkasához. A dzsungel egyre világosodik körülöttünk, de észre lehet venni, hogy a nap már lassan lenyugszik.

A sötétség körülvesz, de most, Finnick kezei között, nyugodtan zuhanok bele.