2014. január 1., szerda

38. fejezet I. rész

Sziasztok! 

Először is, szeretnék nagyon boldog új évet kívánni minden kedves olvasómnak és mindenki másnak is! Ezentúl a fejezet kedden és pénteken érkeznek! 
Ezzel a mostanival viszont most készültem csak el, ezért elnézéseteket kérem a késésért. 
Remélem tetszetni fog és várom a véleményeteket! 



Újra érzem, ahogy az arcomon csattan a keze. A meleg vér elönti az egész testemet. Végigfolyik a karjaimon, és hangosan csattan a földön, mint valami értelmetlen zene, amiben a vércseppjeim adják az ütemet, amelyet meg kell tartson a zenekar, különben meghalok.
Újra hallom, ahogy gunyorosan felnevet a fájdalmamon. Érzem, ahogy a szívem minden egyes dobbanásért, a tüdőm minden egyes lélegzetvételért küzd.
Érzem, ahogy oldalról nekem jön valami. Oda kapom a fejem és látom, hogy egy láb az. Egy egyszerű láb, amelyhez nincsen test. Kicsit olyan mintha valaki még keresné is, de hiába. Ugyanis a láb engem püföl. Akaratlanul sikítok fel és arrébb gurulok.
Ilyen nincs – sikít bennem a saját hangom.
Felülök és a fejemet az ölembe temetem.
Ez nem létezik. Csak álmodsz Pearly.
Valaki kopog a karomon. De én nem akarok kinézni. Nem akarom megtudni, hogy mit akarnak. Hogy most vajon ki akar megölni. Hogy ki akar megkínozni.
-          Pearly – egy aprócska gyerek hang próbál hívni.
Ez az öcsém! Olyan hirtelen rántom fel a fejem, hogy megroppan a nyakam.
-          Szia Pearly – nevet rajtam és megjelennek az arca oldalain azok az ennivaló gödröcskéi.
Nem merek neki visszaköszönni. Hiszen ő nem lehet itt. Én a viadalon vagyok. Ő pedig otthon. Van valami furcsa benne. Abban, ahogy itt megjelent. Hiszen rajtam nevet folyamatosan. Egyre csak azt ismételgeti, hogy hogy nézek ki?
A fájdalom végigfut a testemen. Hiszen ő a testvérem, miért nevet ki? Miért jött egyáltalán ide? Érzem, ahogy a meleg könnycseppek végigfolynak a hideg arcomon.
-          Miért? – kérdezem remegő hangon és a kék színű szemekbe bámulok. Nem olyanok, mint Finnické. De nem is olyanok, mint Charlesé. Az ember, aki előttem áll, már az első körzet lány kiválasztottja, hosszú hajjal és nagy lófogakkal.
-          Miért ne? – kérdez vissza és gonosz vigyorra húzva az arcát, felém lendít egy kést.

A sikításom visszhangzik a barlangban.
A hidegtől feláll a karomon a szőr. Miért vagyunk egy barlangban?
-          Pearly! – kiált fel Marigold – Mi a baj?
-          Minden rendben? – kérdezi Finnick is és mindketten aggódva néznek rám.
Háromszor nagylevegőt veszek, aztán kifújom és próbálom kiűzni az álom képeit az elmémből, és azokra a kérdésekre koncentrálni, amik most feszítenek szét.
-          Miért… - vacogok – miért vagyunk itt? – fázósan dörzsölöm a karomat, mire érzem, hogy Finn rám terít egy takarót.
-          Jobb? – kérdezi.
-          Igen.
Marigold félretűri a haját és végignéz rajtam.
-          Azért vagyunk itt, mert kint zuhog az eső.
-          Tessék? – kerekednek ki a szemeim és máris a barlang nyílása felé pislogok, azonban valószínűleg egy kicsit a vízszint alatt lehetünk, ugyanis csak a fák lombkoronáját látom. – Mióta esik?
-          Nem sokkal azután, hogy visszaértünk a sziklaszirthez kezdett rá – magyarázza Marigold. – Úgy döntöttünk, hogy keresünk valami fedett helyet.
-          És idáig cipeltetek? – bámulok Finnickre.
-          Nem vagy túl nehéz – kacsint rám Finnick. – Kérsz enni?
A hasam fájdalmasan felmordul.
-          Igen – mosolyodok el.
Finn hátizsákjából, valami fura sült madár hús kerül elő. Természetesen hideg, tegnapi, de jelenleg nem zavar. Az íze nem a legjobb, de nagyon más, mint amiket eddig ettem.
-          Mi ez? – kérdezem, miközben még egyet harapok.
-          Valami madár – von vállat Marigold. - Tele van velük a dzsungel. Szerencsére tegnap hármat is lőttünk belőle, mert ma tuti hogy nem tudunk élelmet szerezni.
Óvatosan körbenézek a barlangban, miközben Finnickék arról beszélgetnek, hogy vajon meddig fog esni.
Hárman szinte majdnem elfoglaljuk az összes szabad felületet. Képtelenség lenne itt felállni. Talán én még nem verném be a fejem, ha felállnék, de Finnick biztosan. A „falak” hideg, nedves kövek. Óvatosan feléjük nyújtom a kezem és végighúzom a durva felületen. A hideg végigkúszik a kezemen, de mégis kellemesen érint. Nekidöntöm a fejemet a falnak. Mióta vagyunk bent az arénában?  
Próbálom visszaidézni, hogy mi melyik napon történt, de az egész összeolvad egy könnyes, véres maszlaggá, ami végigkúszik a szemem előtt, befejeződve azzal, ami tegnap történt.
Hideg remegés fut végig a gerincemen, ahogy az agyamba tolulnak a képek. Érzem, ahogy a hideg arcomon, egy meleg könnycsepp folyik végig. Hagyom, hogy leessen a földre. Annyi könnyet hullattam már. Eggyel több vagy kevesebb mit számít már?
-          Hányadik napon vagyunk? – kérdezem végül halkan, de nem fordulok feléjük. A hideg fal, mintha valami támaszték lenne. Valami, ami megóv attól, amit hallani akarok.
-          Tessék? – kérdez vissza Marigold.
-          Hány napja vagyunk bent az arénában? – most már magabiztosabban cseng a hangom.
Érzem, ahogy mindkettőjük agyában forogni kezdenek a fogaskerekek. Szóval ők sem tartják számon. Időérzék? Szükségünk van rá? Hiszen a mi időnk annyira kevés. Legalábbis kettőnk ideje a triónkból. Finnick még évtizedeket élhet, ha megnyeri a viadalt. És megfogja. Muszáj elmosolyodnom.
-          Ez a hatodik nap – válaszol aztán végül Finnick. – Hat napja vagyunk itt – erősíti meg a mondanivalóját.
Hat nap. Hat nap alatt háromszor öltek meg majdnem. Hat nap alatt voltam magányos és voltam olyan boldog, mint még soha életemben.
Eszembe jut egy történet, amit apukám mesélt egyszer. Nem lehettem még több négy évesnél, de pont azt a korszakomat éltem, amikor mindenre kíváncsi voltam. Miért van ez így? Miért nem amúgy? Miért vagyunk itt? És mások miért máshol? Ezekkel a kérdésekkel nyaggattam az akkoriban alig otthon levő apukámat. Egészen addig, amíg egyik este, be nem jött a szobámba egy fekete kis könyvvel. Az elején egy kereszt alakú kis jel volt. Pontosan emlékszem, hogy mit mondott akkor. „Kicsi Pearly, most elmesélek neked egy történetet. Hogy hiszel-e benne, az a te döntésed. Ha hiszel benne, nem lesznek többé kérdéseid.”
Elmondta a történetet egy Isten nevű személyről, aki a világunk felett lakik. Isten teremtette az eget és a földet, a csillagokat és a növényeket. Mindent, ami megtalálható körülöttünk. Emlékszem az érzésre, ami eltöltött. Csodálkozás.
És aztán a hatodik napon megteremtette Isten az embert, saját képmására. De mivel az ember egyedül volt teremtett neki egy társat, az asszonyt. Nekik adta az Édent.
Hat nap alatt Isten mindent megteremtett, ami ezen a világon van.
Hat nap alatt Játékmesterek gyerekeket öltek és élvezetüket lelték abban, ahogy meghalnak.
Nem tudom higgyek-e Istenben. Akkor gyerekként, egyszerűen csodálkoztam a történet tökéletességén.
Most hogy itt vagyok ezen a helyen, ahol meg kell haljak, lehet úgy kéne, érezzem, hogy Isten, ez az Isten, aki megteremtette a világot, aki folyton figyel minket, cserben hagyott. De minden kérdésemre választ kaptam. Nincsenek kifogásaim. Akkor, miután végighallgattam a történetet, úgy éreztem, hogy tökéletes. Soha többé nem kérdeztem meg apukámat hogy „Miért…?”
Most viszont mégis zakatol egy kérdés a fejemben. Miért kell, meghaljak?
-          Pearl – szól Finnick.
-          Igen? – Kirázom a fejemből az emlékképeket, a feketekönyvről, és Istenről. – Lemaradtam valamiről? – Elemelem az arcom a faltól és az egész testemmel feléjük fordulok.  
-          Csak azt beszéljük Marigolddal, hogy vajon miért esik az eső – tájékoztat Finn.
-          Hogyhogy miért? – kérdezek vissza kicsit csodálkozva. Esik, mert az a dolga. De itt nem – jut eszembe. Hiszen ez az aréna, itt semmi sem történik véletlenül. – Oké, értem már – legyintek egyet, hogy nem kell megmagyaráznia. – És mire jutottatok?
Óvatosan összenéznek. Nem tudom, akkor miért vonnak be a beszélgetésbe, ha nem akarnak nekem semmit sem elárulni. Látom rajtuk, hogy nem tudják, mennyit mondhatnak el.
-          Hé – emelem fel a hangomat. – Nem fogok belehalni, ha elmondjátok az igazat. Túléltem már egypár dolgot – jegyzem meg – az igazságot is túl tudom.
Marigold elmosolyodik.
-          Tudjuk Pearly. Csak nem akarunk feleslegesen megijeszteni. Hiszen ezek csak találgatások.
-          Hallani akarom azokat a találgatásokat – mondom magabiztosan és Finnickre nézek. – Kérlek.
Hallom, ahogy Marigold nagyot sóhajt. Finnick beletúr a hajába és megvakarja a tarkóját. Furcsán méreget, mintha eddig még soha nem látott volna.
-          Hát jó – mondja végül. – Szerintünk, ismétlem szerintünk, azért csinálják az esőt, hogy ne találjunk élelmet. Hiszen az állatok így elmenekülnek. Így az egyetlen élelemforrás a Bőségszaru lesz.
Aprót sikkantok.
-          Össze akarnak terelni minket – suttogom.
-          Nem biztos. Csak mindenkit ki akarnak ugrasztani a bokorból. Az eső után valószínűleg jön majd egy szárazság, így se élelmünk nem lesz, se vizünk. Mindenkinek, aki eddig talált egy helyet ahol elbújhat, el kell indulnia, hogy ne haljon meg.  
Érzem, ahogy a szívem egy kicsit gyorsabban ver, mint eddig. Érzem, ahogy a torkom egy kicsit összehúzódik, és lehet, hogy most sírnom kéne. De mégsem. Valahogy gondoltam, hogy ez lesz.
-          Hányan vagyunk még? – kérdezem.
-          Tízen. Talán – grimaszol egyet Finnick.
-          Hivatásosok?
Bólint. – Még mind élnek.
-          És szerintetek ez így rendben van? – Marigold arcán pimasz mosoly jelenik meg.
-          Tessék? – nézek rá. – Hogy érted?
-          Miért bujkálunk itt? Hiszen, lenne esélyünk a Hivatásosok ellen! Csak szét kéne szakítani a csapatukat, vagy megölni a fővezért és aztán egymásnak esnének!
Látom Finnicken hogy elgondolkozik az ötleten. Az én agyamban viszont csak egy dolog pörög. A Hivatásosok öten legalább vannak. Mi pedig csak hárman. Miért hiszi azt Marigold, hogy lenne esélyünk.
-          Hajtóvadászatot akartok indítani? – halkan teszem fel a kérdést. Mert kicsit megdöbbenek. Többen vannak nálunk a Hivatásosok, de különben is. Miért akarunk mi csak úgy ok nélkül öldökölni?
Látom rajtuk, hogy ezzel beléjük fojtom a szót.
-          Nem nevezném hajtóvadászatnak – motyogja Marigold. – Ha mi nem lendülünk akcióba, akkor majd ők megteszik. Ez csak… Ez csak… - kereste a szavakat.
-          Önvédelem – fejezi be a mondatát Finnick. – Mi szeretnél lenni Pearl, üldöző, vagy üldözött?
-          Egyik sem – hajtom le a fejemet.
-          Sajnos, muszáj választanunk. Hé, Pearl – Finnick közelebb húzódik hozzám, és felemeli a fejemet, úgy hogy találkozzon a tekintetünk.
-          Mi van? – kérdezem, kicsit durcásan.
-          Nem lesz semmi baj. Ígérem – a tekintetünk összefonódik.
-          Túl sokan ígérték ezt már meg nekem. De eddig senki sem tudta megtartani – suttogom.
-          Pedig nem olyan nehéz. – Olyan tipikus Finnickes mosolyra húzza a száját és rövid csókot lehel a számra. – Nekem szinte könnyű.

Elmosolyodok és megfogom a kezét.
                               
-          Hát rendben. Legyen – mondom. – Üldözők leszünk. 

2 megjegyzés:

  1. Wooow, ez nem semmi. Sosem gondoltam volna, hogy ők akarják majd üldözni a Hivatásosakat. Érdekes és nagyon jó ötlet! Várom, hogy lesz tovább! :)

    VálaszTörlés
  2. Egy dolgot biztos kapnak a hajtóvadászatért-támogatókat! Legalábbis én támogatnám azokat a bátor gyerekeket, akik levadásszák a Hivatásosokat :D
    Vivi

    VálaszTörlés