Kedvesek!
Köszönöm az előző részhez érkezett három kommentet, örülök hogy tetszik, amit csinálok/írok.
A szavazás alapján jobban szeretitek ha két rész van egy héten, ezért hát marad a megszokott rendszer, ameddig én és a történet is bírom ezt a gyors tempót.:)
Remélem tetszeni fog ez a fejezet és mindenki véleményét várom, akár kommentben, akár chaten!
A hűvös falnak támaszkodom és kibámulok a kis, csatorna nyílásszerű barlangbejáraton. A sötétség elevenebben néz vissza rám, mint valaha.
Köszönöm az előző részhez érkezett három kommentet, örülök hogy tetszik, amit csinálok/írok.
A szavazás alapján jobban szeretitek ha két rész van egy héten, ezért hát marad a megszokott rendszer, ameddig én és a történet is bírom ezt a gyors tempót.:)
Remélem tetszeni fog ez a fejezet és mindenki véleményét várom, akár kommentben, akár chaten!
A hűvös falnak támaszkodom és kibámulok a kis, csatorna nyílásszerű barlangbejáraton. A sötétség elevenebben néz vissza rám, mint valaha.
Talán jó hogy sötét van, hiszen egészen addig nem indulunk. Ez az egész
csak akkor kezdődik, amikor a nap felkel, és bevilágítja a vérrel és mocsokkal
teli arénát. Akkor felszedelődzködünk és elindulunk. Hogy hova? Vissza a
kezdetekhez. A bőségszaruhoz. Vissza oda, ahol majdnem meghaltam. Ahol megöltem
valakit. Ahol bátrabb voltam, mint életemben azelőtt bármikor. De vajon most mi
fog történni?
A félelem jeges érzés. Ezt régóta tudom. Mióta kiválasztottak, a félelem
végig ott van a fejemben. Most hogy Finnick és Marigold alszik, és én egyedül
őrködök, nehéz a félelmet a felszín alatt tartani. Nem szeretnék sírni. Túl
sokat sírok, mióta bent vagyunk az arénában.
Végignézek a szuszogó társaimon. Finnick hason fekszik, a szája kicsit
nyitva a nyál kicsorog a szájából. Akaratlanul is, csendesen, elnevetem magam.
Marigold apró gombóccá gömbölyödve alszik. A lábai majdnem a mellkasához
simulnak, miközben halkan, egyenletesen szuszog. Minden kifújásnál megemelkedik
egy kicsit az arca elé hullott pár hajszála, majd ahogy a lány belélegzik,
visszahullik.
Próbálok nem arra gondolni, hogy meg fogunk halni. De nehéz ez olyankor,
amikor az ember tisztában van vele, hogy egyszer – a közeljövőben –
bekövetkezik.
Szeretném azt hinni, hogy hatással vagyok a dolgokra, amik itt történnek.
De hogy tényleg? Azt nem tudom. Meg akartam találni Finnickéket és megtaláltam.
Azt akarom, hogy Ő nyerje meg a viadalt.
A szemem újra végignéz a barlangon. Mióta nem esik az eső, egyre melegebb
van idebent. A sziklák még tartják a hideget, de bent már érezni lehet, hogy
változik az időjárás.
Hiába van este, a levegő szinte nehéz, ahogy az ember próbál lélegezni, és
tudni lehet, hogy a nappal még rosszabb lesz.
A sötétség lassan átfordul szürkébe, ahogy várakozok arra, hogy nappal
legyen, és közben mégis szeretném, hogy ne legyen. A bizonytalanság, nálam már
gyakoribb érzés, mint az éhség.
A fény lassan kúszik be a barlangba, vékony csíkot húzva végig a vastag
porrétegen. Áthalad Finnick hátán és egyenesen Marigold szemébe süt, aki erre
zavartan elfordul és morog egyet, álmában.
Nagyot sóhajtok és közelebb húzódok Finnickhez és gyengéden rázogatni
kezdem a vállát, mire csak horkol egyet és arrébb gurul.
-
Hé! – kiáltok
utána. De mivel erre sem ébred fel, ismét megközelítem, és jól megrázom.
Drasztikus módszer, azonban beválik.
-
Mi van? –
kérdezi, és olyan hirtelen ül fel, hogy hátraesek.
-
Reggel.
-
Milyen vicces
valaki ma – fokuszál rám, miközben nyújtózik egyet. – Na, Marigoldot hagyod
aludni, csak engem molesztálsz?
A biztatásnak hála, odamegyek Marigoldhoz és felrázom őt is. Kicsit
kedvesebben reagálom, mint Finn, de azért ő sem túl boldog.
Lassan térnek magukhoz, így én addig, összegörgetem a takarókat, amikre
este – lévén, hogy borzasztó nagy meleg volt – semmi szükség nem volt.
-
Együnk valamit?
– kérdezem, ahogy a táskában kutatva meglátom a tegnapi maradékokat.
-
Szerintem igen –
válaszol Finnick. – Ki tudja mikor lesz időnk újra rá?
Miközben a gyomrom egyre jobban összehúzódik, előveszem a tegnapi hús
maradékát, amit Marigold abba a nagy tégelybe rakott, amibe a gyógykenőcsöm
érkezett.
-
Én nem kérek –
mondom és odarakom eléjük a húst.
Marigold gyanúsan méreget. – Minden rendben?
-
Persze –
bólintok – csak valahogy nem kívánom. Kimegyek addig, rendben? – kérdezem, de
máris a hátamra kapom a zsákomat és a kijárónk felé igyekszem.
-
Pearl – szól
utánam Finnick – óvatosan.
-
Csak itt leszek
felettetek – nevetem el magam. – Ha baj van, sikítok – teszem hozzá végül.
-
Inkább ne legyen
– mondja Finn.
Felhúzódzkodom. Kicsit nehezebb így hátizsákkal, de azért sikerül. Kint a
napfény, már beterítette azokat a részeket, ahol be tudott jutni a dzsungel
sűrű lombtakaróján át. Leülök és nagyokat szippantok a meleg, nehéz levegőből.
Máris verejtékezni kezdek, ami nem jó jel, ha azt nézzük, hogy még egy elég
jelentős gyalogtúra áll előttünk.
Fogalmam sincs hány óra lehet, de olyan döglesztő meleg van, mint otthon
egy júliusi délben. A levegőben érezni a közelben lévő tenger sós illatát. Most
legszívesebben megfürdenék. Azonban fogalmam sincsen, hogy merre jöhettünk, és
hogy merre fogunk menni. Így hát várok.
A barlangból kikúszik az étel szaga. A sült hús, felforgatja a gyomromat.
Nem hiányoztak a rosszullétek.
Négykézláb a legközelebbi bokorhoz mászok és próbálom félrefogni a hajamat,
miközben kiadom azt a kevés ételt, amit tegnap a szervezetembe vittem. Az
ismerős maró érzés végigmászik a torkomon, az undorító hányásszag pedig bejut
az orromba.
Remegek. Kicsit arrébb mászok a táskámhoz. A kezem annyira reszket, hogy
alig bírom kinyitni a csatot, de végül sikerül. Nagy nehezen letekerem a
kulacsom tetejét és először kiöblítem a számat, aztán iszok egy pár kortyot.
Nagy levegőket veszek és várom, hogy elmúljon a rosszullét és a
remegés. Próbálok magamban szép dolgokat
felidézni. Charles kacagását. Finnick hangját. Anya ölelését. Apa felolvasását.
A nővérem tekintetét.
Úgy tűnik, ez használ. Lassan csillapodik a remegés. Végül iszok még egy
korty vizet és elmúlik a hányinger. Elteszem a kulacsot. Ami igazából Finnické,
ugyanis tegnap nem mentünk vissza az enyémért, amit elejtettem, és bezárom a
táskámat.
Végül Finnickék is kimásznak.
-
Minden rendben?
– kérdezi Marigold mosolyogva.
-
Persze –
vigyorodom el kényszeresen, majd Finnick segítségével felállok.
A dzsungel fénylő zölden vesz minket körül. A levegő szinte izzik a nagy
forróságtól. Folyik rólunk a víz, ahogy törünk előre. A fák olyan sűrűn állnak
egymás mellet, hogy ketten nem férnénk át, így hát libasorban haladunk.
Finnick elöl, vágja a növényzetet. Aztán én jövök, a késeimet szorongatva,
végül Marigold, aki egyik kezével az íját, a másik kezével pedig a táskáját
tartja.
Hangosan zihálunk mindhárman, én közben a földet kémlelem, hátha megtalálom
a tegnap eldobott kulacsomat, és lesz akkora szerencsém, hogy pár korty vizet
is találok benne. Ugyanis Marigoldnak igaza volt. A tegnap és azelőtti
esőzésből semmi sem maradt. A föld száraz és kemény. A leveleken nyoma sincs a
tegnapi esőmaradéknak. Így hát minden csepp víz jól jön.
A szomjúság már most kaparja a torkomat, pedig még alig indultunk el. Az út
elején mindenki ivott két kicsi kortyot, kivéve én, hiszen én ittam már. Azt
nem mondtam el nekik, hogy miért, és szerencsére nem kíváncsiskodtak.
Legközelebb majd akkor iszunk, ha már legalább egy órája megyünk. Elvileg
másfél, két óra alatt oda kell érnünk a bőségszaruhoz. Már ha jó felé
indultunk…
Fogalmam sincsen, hogy ezek ketten honnan szedik, hogy a Bőségszaru erre
van. A tenger tuti nincsen itt, ugyanis azt már el kellett volna érnünk, vagy
legalább a dzsungel ritkább lenne már.
De a tenger nincsen itt. A dzsungel pedig sűrű. Sűrűbb, mint ahol eddig
jártam a viadal folyamán.
-
Biztos, hogy
erre kell jönni? – teszem fel végül a kérdést, ami a szívemet nyomja, miközben
levágok egy indát, amit Finnick nem vett észre.
-
Igen Pearly
biztos – kiált nekem Marigold, aki egy kicsit lemaradt tőlünk. –
Megvárnátok? - kérdezi nevetve.
-
Hát persze hogy
– kiált vissza Finnick és olyan hirtelen áll meg, hogy belerohanok. – Hó,
Pearl, hó! – mondja, nekem miközben megfordul.
-
Csak… csak ne
hózzál nekem, nem vagyok én ló – vágok vissza és egy fél lépést hátrébb megyek,
mert az ilyen szintű közelsége megakadályoz a normális beszédben. – Örülj neki,
hogy nem voltak elöl a késeim, mert akkor már a bordáit között lennének –
jelentem ki még fenyegetően, de Finn mintha fel sem fogná a mondatom második
részét.
-
Nem vagy ló –
vigyorodik el kedvesen. – Vagy ha igen, akkor egy nagyon szép ló.
Egy kis lépéssel könnyedén megszünteti a köztünk lévő távolságot.
-
Te most bókolsz
nekem Finnick Odair? – teszem fel a kérdést, kissé remegő hangon, és próbálok
ellépni tőle, azon megfogja a karom
-
Ahham,
próbálkozom – bólint egy nagyot.
-
Ez volt a
legszörnyűbb bók, amit életemben hallottam – suttogom.
-
Gyerekek, ennek
tényleg nem most van az ideje – húz el mellettünk Marigold.
Finnick ennek ellenére az egyik kezét az állam alá helyezi, felemeli kicsit
a fejemet és megcsókol.
-
Ne aggódj –
suttogja. – Tudom az utat.
-
Remélem is.
A szemébe nézek. Szeretném tőle megkérdezni, hogy mi lesz, hogyha nem
sikerül a terv? Hogy mi lesz, ha mégsem jó az útirány? Ha elfogy a vizünk? Ám
nincsen esélyem feltenni ezeket a kérdéseket, mert Marigold visszatér.
-
Fiúk, Lányok –
grimaszol – tényleg menni kéne.
Fogalmam sincs mennyi ideje indultunk el, de a szomjúságom elviselhetetlen.
A nap olyan erősen tűz le a fejemre, hogy ahogy megtapogatom a hajamat, szinte
éget, olyan meleg. Mindegyikünk izzad és liheg. És a nap még delelőn sincsen.
-
Nem gondoljátok,
hogy innunk kéne? – kérdezem végül fújtatva.
Megtörlöm a homlokom, majd az izzadságomat a pólómba törlöm.
-
De – válaszol
Finnick. – És egy hideg fürdő sem ártana.
-
Álmodozz csak
–trillázza Marigold – De inni ihatunk – bólint, majd előszedi a két kulacsot.
Az egyiket nekem, a másikat Finnicknek adja. – Majd iszok utánatok – teszi
hozzá és letelepszik az egyik fa tövébe.
-
Mintha egy
kályhában lennénk – piheg.
Két nagy kortyot iszok a vízből, majd lenyújtom Marigoldnak.
-
Köszönöm –
mosolyodik el.
Én is letelepszem, a hátam a puha mohának nyomom, ami a fát borítja. Egy
kis darabot letépek és megtörlöm vele az arcomat.
A hajam a nyakamra tapad, így megpróbálom oldalra fonni, azonban nincsen,
mivel összefogjam. Így végül hagyom, hátha nem bontódik szét olyan gyorsan.
Marigold követi a példám, bár neki van hajgumija, így az övé biztos tartósabb
lesz.
Párszor meglegyezgetem magam a kezemmel, de nem segít. Ilyen melegben semmi
sem segít. Levágok egy nagy levelet a közeli páfrányról, és azzal is
megpróbálom. Egy fokkal jobb. Egy-egy másodpercre, mintha elviselhetőbbé válna
a forróság.
-
Tovább kéne
menni – vág egy grimaszt Marigold és lassan feltápászkodik, engem pedig Finnick
húz fel a földről.
Finnick elöl, aztán én, hátul pedig Marigold.
Mindhármunkról dől a víz, szomjasak vagyunk és fáradtak. De mégsem állunk
meg. Nem tudom, miért nem fordul meg a fejükben, hogy kész, ennyi,
visszamegyünk a szirtre, megfürdünk a tengerben, aztán, majd ha lehűl az idő,
akkor véghezvisszük a tervet. Úgy látszik, ezek a dolgok, csak az én fejemben
motoszkálnak, ugyanis a két társam, ugyanolyan elhatározott arccal tör előre a
dzsungelben, mint a legelején.
Először fel sem tűnik, hogy a monoton lépések megszűnnek mögöttem. Fel sem
tűnik, hogy a tizenkettes lány eltűnik a hátam mögül. A csend végül bejut az
agyamba és megpördülök.
-
Marigold!
Összevissza mozgatom a fejemet, de sehol sem látom.
Egyszerre kiáltjuk újra a társunk nevét Finnickkel, de semmi választ nem
kapunk rá. Visszafelé kezdek el futni, át a fák között, kapkodom a tekintetem.
-
Pearl! – kiált
Finnick. – Megtaláltam!
Visszafelé futok. Nem halhatott meg. Nem volt ágyúdörrenés. Nem halhatott
meg.
-
Mi a…? –
kérdezem.
-
Eszméletlen –
válaszol Finnick. – Gyorsan vedd elő a hátizsákjából a vizet!
Annyira remeg a kezem, hogy alig bírom kinyitni a táskát. Odanyomom a
kulacsot Finn kezébe, aki egy gyors mozdulattal leveszi a tetejét.
Óvatosan leönti egy kis vízzel a lány arcát.
-
Marigold –
suttogom és letérdelek mellé. – Mitől ájult el? – kérdem.
-
A melegtől.
Valószínűleg. Ivott eleget?
-
Nem tudom –
rázom meg a fejem kétségbeesve. A társunk falfehér arcát bámulom, és csak annyit
szeretnék, hogy kinyissa a szemét.
Egyszerre sóhajtunk Finnickkel, ahogy megmozdulnak a szemhéjai, végül ránk
emeli homályos tekintetét.
-
Mi, mi történt?
– kérdezi, ám válasz helyett Finnick a kezébe nyomja a kulacsot.
-
Igyál.
Három kortyot iszik, mire kitisztul a tekintete és lassan felültetjük.
-
Pihennünk kell
egy kicsit – jelentem ki. – Ez így nem mehet tovább. Ilyen melegben képtelenség
gyalogolni.
Rábólintanak az ötletre, így hát mindhárman letelepszünk és
reménykedünk, hogy a meleg miatt senki sincs hozzánk hasonlóan túrán.
A morgástól, ami a bokorból jön, remegés fut végig a gerincemen.
Mindhárman állunk. Marigold kezében egy felajzott nyíl. Az enyémben a
késeim. Finnicknél pedig egy kard.
-
Most meghalunk
gyerekek – suttogja Marigold és egyet kell értsek vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése