39. fejezet I. rész

Kedvesek! 

Köszönöm az előző részhez érkezett három kommentet, örülök hogy tetszik, amit csinálok/írok. 
A szavazás alapján jobban szeretitek ha két rész van egy héten, ezért hát marad a megszokott rendszer, ameddig én és a történet is bírom ezt a gyors tempót.:) 

Remélem tetszeni fog ez a fejezet és mindenki véleményét várom, akár kommentben, akár chaten! 



A hűvös falnak támaszkodom és kibámulok a kis, csatorna nyílásszerű barlangbejáraton. A sötétség elevenebben néz vissza rám, mint valaha.

Talán jó hogy sötét van, hiszen egészen addig nem indulunk. Ez az egész csak akkor kezdődik, amikor a nap felkel, és bevilágítja a vérrel és mocsokkal teli arénát. Akkor felszedelődzködünk és elindulunk. Hogy hova? Vissza a kezdetekhez. A bőségszaruhoz. Vissza oda, ahol majdnem meghaltam. Ahol megöltem valakit. Ahol bátrabb voltam, mint életemben azelőtt bármikor. De vajon most mi fog történni?

A félelem jeges érzés. Ezt régóta tudom. Mióta kiválasztottak, a félelem végig ott van a fejemben. Most hogy Finnick és Marigold alszik, és én egyedül őrködök, nehéz a félelmet a felszín alatt tartani. Nem szeretnék sírni. Túl sokat sírok, mióta bent vagyunk az arénában.

Végignézek a szuszogó társaimon. Finnick hason fekszik, a szája kicsit nyitva a nyál kicsorog a szájából. Akaratlanul is, csendesen, elnevetem magam.

Marigold apró gombóccá gömbölyödve alszik. A lábai majdnem a mellkasához simulnak, miközben halkan, egyenletesen szuszog. Minden kifújásnál megemelkedik egy kicsit az arca elé hullott pár hajszála, majd ahogy a lány belélegzik, visszahullik.

Próbálok nem arra gondolni, hogy meg fogunk halni. De nehéz ez olyankor, amikor az ember tisztában van vele, hogy egyszer – a közeljövőben – bekövetkezik.

Szeretném azt hinni, hogy hatással vagyok a dolgokra, amik itt történnek. De hogy tényleg? Azt nem tudom. Meg akartam találni Finnickéket és megtaláltam. Azt akarom, hogy Ő nyerje meg a viadalt.

A szemem újra végignéz a barlangon. Mióta nem esik az eső, egyre melegebb van idebent. A sziklák még tartják a hideget, de bent már érezni lehet, hogy változik az időjárás.

Hiába van este, a levegő szinte nehéz, ahogy az ember próbál lélegezni, és tudni lehet, hogy a nappal még rosszabb lesz.

A sötétség lassan átfordul szürkébe, ahogy várakozok arra, hogy nappal legyen, és közben mégis szeretném, hogy ne legyen. A bizonytalanság, nálam már gyakoribb érzés, mint az éhség.

A fény lassan kúszik be a barlangba, vékony csíkot húzva végig a vastag porrétegen. Áthalad Finnick hátán és egyenesen Marigold szemébe süt, aki erre zavartan elfordul és morog egyet, álmában.

Nagyot sóhajtok és közelebb húzódok Finnickhez és gyengéden rázogatni kezdem a vállát, mire csak horkol egyet és arrébb gurul.

-          Hé! – kiáltok utána. De mivel erre sem ébred fel, ismét megközelítem, és jól megrázom. Drasztikus módszer, azonban beválik.

-          Mi van? – kérdezi, és olyan hirtelen ül fel, hogy hátraesek.

-          Reggel.

-          Milyen vicces valaki ma – fokuszál rám, miközben nyújtózik egyet. – Na, Marigoldot hagyod aludni, csak engem molesztálsz?

A biztatásnak hála, odamegyek Marigoldhoz és felrázom őt is. Kicsit kedvesebben reagálom, mint Finn, de azért ő sem túl boldog.

Lassan térnek magukhoz, így én addig, összegörgetem a takarókat, amikre este – lévén, hogy borzasztó nagy meleg volt – semmi szükség nem volt.

-          Együnk valamit? – kérdezem, ahogy a táskában kutatva meglátom a tegnapi maradékokat.

-          Szerintem igen – válaszol Finnick. – Ki tudja mikor lesz időnk újra rá?

Miközben a gyomrom egyre jobban összehúzódik, előveszem a tegnapi hús maradékát, amit Marigold abba a nagy tégelybe rakott, amibe a gyógykenőcsöm érkezett.

-          Én nem kérek – mondom és odarakom eléjük a húst.

Marigold gyanúsan méreget. – Minden rendben?

-          Persze – bólintok – csak valahogy nem kívánom. Kimegyek addig, rendben? – kérdezem, de máris a hátamra kapom a zsákomat és a kijárónk felé igyekszem.

-          Pearl – szól utánam Finnick – óvatosan.

-          Csak itt leszek felettetek – nevetem el magam. – Ha baj van, sikítok – teszem hozzá végül.

-          Inkább ne legyen – mondja Finn.

Felhúzódzkodom. Kicsit nehezebb így hátizsákkal, de azért sikerül. Kint a napfény, már beterítette azokat a részeket, ahol be tudott jutni a dzsungel sűrű lombtakaróján át. Leülök és nagyokat szippantok a meleg, nehéz levegőből.

Máris verejtékezni kezdek, ami nem jó jel, ha azt nézzük, hogy még egy elég jelentős gyalogtúra áll előttünk.

Fogalmam sincs hány óra lehet, de olyan döglesztő meleg van, mint otthon egy júliusi délben. A levegőben érezni a közelben lévő tenger sós illatát. Most legszívesebben megfürdenék. Azonban fogalmam sincsen, hogy merre jöhettünk, és hogy merre fogunk menni. Így hát várok.

A barlangból kikúszik az étel szaga. A sült hús, felforgatja a gyomromat.

Nem hiányoztak a rosszullétek.

Négykézláb a legközelebbi bokorhoz mászok és próbálom félrefogni a hajamat, miközben kiadom azt a kevés ételt, amit tegnap a szervezetembe vittem. Az ismerős maró érzés végigmászik a torkomon, az undorító hányásszag pedig bejut az orromba.

Remegek. Kicsit arrébb mászok a táskámhoz. A kezem annyira reszket, hogy alig bírom kinyitni a csatot, de végül sikerül. Nagy nehezen letekerem a kulacsom tetejét és először kiöblítem a számat, aztán iszok egy pár kortyot.

Nagy levegőket veszek és várom, hogy elmúljon a rosszullét és a remegés.  Próbálok magamban szép dolgokat felidézni. Charles kacagását. Finnick hangját. Anya ölelését. Apa felolvasását. A nővérem tekintetét.

Úgy tűnik, ez használ. Lassan csillapodik a remegés. Végül iszok még egy korty vizet és elmúlik a hányinger. Elteszem a kulacsot. Ami igazából Finnické, ugyanis tegnap nem mentünk vissza az enyémért, amit elejtettem, és bezárom a táskámat.

Végül Finnickék is kimásznak.

-          Minden rendben? – kérdezi Marigold mosolyogva.

-          Persze – vigyorodom el kényszeresen, majd Finnick segítségével felállok.

A dzsungel fénylő zölden vesz minket körül. A levegő szinte izzik a nagy forróságtól. Folyik rólunk a víz, ahogy törünk előre. A fák olyan sűrűn állnak egymás mellet, hogy ketten nem férnénk át, így hát libasorban haladunk.

Finnick elöl, vágja a növényzetet. Aztán én jövök, a késeimet szorongatva, végül Marigold, aki egyik kezével az íját, a másik kezével pedig a táskáját tartja.

Hangosan zihálunk mindhárman, én közben a földet kémlelem, hátha megtalálom a tegnap eldobott kulacsomat, és lesz akkora szerencsém, hogy pár korty vizet is találok benne. Ugyanis Marigoldnak igaza volt. A tegnap és azelőtti esőzésből semmi sem maradt. A föld száraz és kemény. A leveleken nyoma sincs a tegnapi esőmaradéknak. Így hát minden csepp víz jól jön.

A szomjúság már most kaparja a torkomat, pedig még alig indultunk el. Az út elején mindenki ivott két kicsi kortyot, kivéve én, hiszen én ittam már. Azt nem mondtam el nekik, hogy miért, és szerencsére nem kíváncsiskodtak.

Legközelebb majd akkor iszunk, ha már legalább egy órája megyünk. Elvileg másfél, két óra alatt oda kell érnünk a bőségszaruhoz. Már ha jó felé indultunk…

Fogalmam sincsen, hogy ezek ketten honnan szedik, hogy a Bőségszaru erre van. A tenger tuti nincsen itt, ugyanis azt már el kellett volna érnünk, vagy legalább a dzsungel ritkább lenne már. 

De a tenger nincsen itt. A dzsungel pedig sűrű. Sűrűbb, mint ahol eddig jártam a viadal folyamán.

-          Biztos, hogy erre kell jönni? – teszem fel végül a kérdést, ami a szívemet nyomja, miközben levágok egy indát, amit Finnick nem vett észre.

-          Igen Pearly biztos – kiált nekem Marigold, aki egy kicsit lemaradt tőlünk. – Megvárnátok?  - kérdezi nevetve.

-          Hát persze hogy – kiált vissza Finnick és olyan hirtelen áll meg, hogy belerohanok. – Hó, Pearl, hó! – mondja, nekem miközben megfordul.

-          Csak… csak ne hózzál nekem, nem vagyok én ló – vágok vissza és egy fél lépést hátrébb megyek, mert az ilyen szintű közelsége megakadályoz a normális beszédben. – Örülj neki, hogy nem voltak elöl a késeim, mert akkor már a bordáit között lennének – jelentem ki még fenyegetően, de Finn mintha fel sem fogná a mondatom második részét.

-          Nem vagy ló – vigyorodik el kedvesen. – Vagy ha igen, akkor egy nagyon szép ló.

Egy kis lépéssel könnyedén megszünteti a köztünk lévő távolságot.

-          Te most bókolsz nekem Finnick Odair? – teszem fel a kérdést, kissé remegő hangon, és próbálok ellépni tőle, azon megfogja a karom

-          Ahham, próbálkozom – bólint egy nagyot.

-          Ez volt a legszörnyűbb bók, amit életemben hallottam – suttogom.

-          Gyerekek, ennek tényleg nem most van az ideje – húz el mellettünk Marigold.

Finnick ennek ellenére az egyik kezét az állam alá helyezi, felemeli kicsit a fejemet és megcsókol.

-          Ne aggódj – suttogja. – Tudom az utat.  

-          Remélem is.

A szemébe nézek. Szeretném tőle megkérdezni, hogy mi lesz, hogyha nem sikerül a terv? Hogy mi lesz, ha mégsem jó az útirány? Ha elfogy a vizünk? Ám nincsen esélyem feltenni ezeket a kérdéseket, mert Marigold visszatér.

-          Fiúk, Lányok – grimaszol – tényleg menni kéne.

Fogalmam sincs mennyi ideje indultunk el, de a szomjúságom elviselhetetlen. A nap olyan erősen tűz le a fejemre, hogy ahogy megtapogatom a hajamat, szinte éget, olyan meleg. Mindegyikünk izzad és liheg. És a nap még delelőn sincsen.

-          Nem gondoljátok, hogy innunk kéne? – kérdezem végül fújtatva.

Megtörlöm a homlokom, majd az izzadságomat a pólómba törlöm.

-          De – válaszol Finnick. – És egy hideg fürdő sem ártana.

-          Álmodozz csak –trillázza Marigold – De inni ihatunk – bólint, majd előszedi a két kulacsot.

Az egyiket nekem, a másikat Finnicknek adja. – Majd iszok utánatok – teszi hozzá és letelepszik az egyik fa tövébe. 

-          Mintha egy kályhában lennénk – piheg.

Két nagy kortyot iszok a vízből, majd lenyújtom Marigoldnak.

-          Köszönöm – mosolyodik el.

Én is letelepszem, a hátam a puha mohának nyomom, ami a fát borítja. Egy kis darabot letépek és megtörlöm vele az arcomat.

A hajam a nyakamra tapad, így megpróbálom oldalra fonni, azonban nincsen, mivel összefogjam. Így végül hagyom, hátha nem bontódik szét olyan gyorsan. Marigold követi a példám, bár neki van hajgumija, így az övé biztos tartósabb lesz.

Párszor meglegyezgetem magam a kezemmel, de nem segít. Ilyen melegben semmi sem segít. Levágok egy nagy levelet a közeli páfrányról, és azzal is megpróbálom. Egy fokkal jobb. Egy-egy másodpercre, mintha elviselhetőbbé válna a forróság.

-          Tovább kéne menni – vág egy grimaszt Marigold és lassan feltápászkodik, engem pedig Finnick húz fel a földről.

Finnick elöl, aztán én, hátul pedig Marigold.

Mindhármunkról dől a víz, szomjasak vagyunk és fáradtak. De mégsem állunk meg. Nem tudom, miért nem fordul meg a fejükben, hogy kész, ennyi, visszamegyünk a szirtre, megfürdünk a tengerben, aztán, majd ha lehűl az idő, akkor véghezvisszük a tervet. Úgy látszik, ezek a dolgok, csak az én fejemben motoszkálnak, ugyanis a két társam, ugyanolyan elhatározott arccal tör előre a dzsungelben, mint a legelején.

Először fel sem tűnik, hogy a monoton lépések megszűnnek mögöttem. Fel sem tűnik, hogy a tizenkettes lány eltűnik a hátam mögül. A csend végül bejut az agyamba és megpördülök.

-          Marigold!

Összevissza mozgatom a fejemet, de sehol sem látom.

Egyszerre kiáltjuk újra a társunk nevét Finnickkel, de semmi választ nem kapunk rá. Visszafelé kezdek el futni, át a fák között, kapkodom a tekintetem.

-          Pearl! – kiált Finnick. – Megtaláltam!

Visszafelé futok. Nem halhatott meg. Nem volt ágyúdörrenés. Nem halhatott meg.

-          Mi a…? – kérdezem.

-          Eszméletlen – válaszol Finnick. – Gyorsan vedd elő a hátizsákjából a vizet!

Annyira remeg a kezem, hogy alig bírom kinyitni a táskát. Odanyomom a kulacsot Finn kezébe, aki egy gyors mozdulattal leveszi a tetejét.

Óvatosan leönti egy kis vízzel a lány arcát.

-          Marigold – suttogom és letérdelek mellé. – Mitől ájult el? – kérdem.

-          A melegtől. Valószínűleg. Ivott eleget?

-          Nem tudom – rázom meg a fejem kétségbeesve. A társunk falfehér arcát bámulom, és csak annyit szeretnék, hogy kinyissa a szemét.

Egyszerre sóhajtunk Finnickkel, ahogy megmozdulnak a szemhéjai, végül ránk emeli homályos tekintetét.

-          Mi, mi történt? – kérdezi, ám válasz helyett Finnick a kezébe nyomja a kulacsot.

-          Igyál.

Három kortyot iszik, mire kitisztul a tekintete és lassan felültetjük.

-          Pihennünk kell egy kicsit – jelentem ki. – Ez így nem mehet tovább. Ilyen melegben képtelenség gyalogolni.

Rábólintanak az ötletre, így hát mindhárman letelepszünk és reménykedünk, hogy a meleg miatt senki sincs hozzánk hasonlóan túrán.

A morgástól, ami a bokorból jön, remegés fut végig a gerincemen.

Mindhárman állunk. Marigold kezében egy felajzott nyíl. Az enyémben a késeim. Finnicknél pedig egy kard.

-          Most meghalunk gyerekek – suttogja Marigold és egyet kell értsek vele.